ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Az öreg meg az ifjú csudafa. (6. rész. Szavak száma: 920)
Oly rettentően zúgott-dörgött a Nagy Bűbájos hangja s ez nem elég, minden hangját százszor is visszaverte a szikla, hogy szegény Szikra reszketve tapadt a sziklafalhoz, s úgy festett ott, mintha a sziklafalhoz tapadt piros gomba lett volna. Az éktelen nagy vasajtó rettenetes dördüléssel csapódott ki. A szörnyeteg alázatosan, reszketve, szükölve feküdt le a Nagy Bűbájos lába elé.
Szikrának pedig égnek állott minden hajaszála a félelemtől, egy szó, egy árva szó nem jött ajkára. Hiszen, látott ő már bűbájost eleget, mert hol egyiknek, hol másiknak állott szolgálatában, sokat hallott tőlük a Nagy Bűbájosról, de hogy ilyen rettenetesen rút legyen, álmodni sem álmodá.
A Nagy Bűbájos haragosan forgatta félszemét, míg végre megakadt Szikrán, aki még mindig reszketve lapult a nedves sziklafalhoz s egy árva szót sem bírt kinyögni.
- Nos, te emberizink, - mennydörgött a Nagy Bűbájos - te vagy az, aki ezer esztendő után megzavarod az én nyugalmamat? Szólj, mit akarsz? Gyorsan, egy-kettő, nagy munkában vagyok, sietek!
Szikra most összeszedte magát, odalépett a Nagy Bűbájos elé s mondá:
- Én vagyok az, oh, Nagy Bűbájos, aki téged, a te dicsőséges nagy munkádban megzavart, de erre a nagy bátorságra én az én édes jó gazdámért vetemedtem, különben hogy mertem volna megzavarni a Nagy Bűbájost?
- Melyik Bűbájos a gazdád, te aprólék? Aztán mit akarsz tőlem? - Nem szoktam én minden bűbájosért félbehagyni a munkámat.
Oly haragosan nézett rá, hogy szegény Szikra ijedten hátrált előle, de aztán összeszedte magát, s egy élete egy halála, előlépett bátran s mondá, amint következik:
- Hegyi tündér és Földi ember fia küldött te hozzád, oh, Nagy Bűbájos!
- Ugy? Hát az a Bűbájos jutott bajba? - dörmögött a Nagy Bűbájos. - Hát gyere no, te aprólék, - mordult Szikrára.
De mintha most nem lett volna olyan haragos a hangja, mint az elébb. A szörnyeteg, amely eddig a Nagy Bűbájos előtt hasalt, most felállt, hogy Szikrát beengedje s Szikra most már nagy vígan lépkedett a Nagy Bűbájos mögött s egyszerre csak ott állt a varázsló szobában. A kemencében égett a tűz, de oly nagy volt a füstje, hogy Szikra eleinte azt sem tudta, hová, merre lép, de a Nagy Bűbájos csak mordult egyet, aztán suhintott varázsvesszejével, erre a füst felemelkedett, s szép csendesen, lassan a kéményen kihúzódott. A Nagy Bűbájos most leült egy rengeteg nagy karosszékbe, amelynek még a lába is magasabb volt Szikránál, aki lekuporodott a kemence mellé, egy az, hogy melegedjék, más az, hogy lássa, mit csinál a Nagy Bűbájos.
- Hát először is, beszélj, te aprólék, - mondta a Nagy Bűbájos - mi bolondot cselekedett a gazdád, mert hogy okosat nem cselekedett, azt látom az idejöveteledből.
Szikra most elmondta aprajára, hogy mikor ment el Bűbájos s bizonyos, hogy ott van Tündérországban, de ki tudja, mi történt vele, mert már rég vissza kellett volna onnan jönnie.
Hej, szörnyű haragra lobbant a Nagy Bűbájos, amint Tündérország kiszaladt a Szikra száján! Felszökött a székéből, úgy fujt dühében, hogy rettentő nagy szél támadt a nyomán.
- Hát nem megmondtam neki, - dühöngött a Nagy Bűbájos - hogy a Tündérkirálynő többet tud minden bűbájosnál, amióta a Föld Szellemétől megkapta a csudafát!? Neki éppen oda kellett mennie a szép királykisasszony után, pedig hiába való minden erőlködése, sohasem lesz az övé. Bizony, ha oda ment, ott is ragad, én ugyan ki nem szabadítom.
Reszketve hallgatta Szikra a Nagy Bűbájos dühöngését, kétségbeesetten látta, hogy hiába tette meg a nagy utat, a gazdáját sohase fogja látni. De még csak akkor nehezedett igazi nagy bánat a szívére, amikor a Nagy Bűbájos megállt egy földig érő nagy tükör előtt, azt nagy buzgón dörzsölni kezdte. Csupa szem és fül volt Szikra, mert maga is igen kedvelte a bűbájos mesterséget, szeme a tükörre tapadt s im látja, hogy tisztul a homályosság róla, aztán mondja halkan, alig hallhatóan a Nagy Bűbájos:
- Tükör tisztuljon, sötétség oszoljon, hadd lássam, hol vagyon a Hegyi tündér s a Földi ember fia?
Tisztult a tükör, oszlott a sötétség, aztán egyszerre csak egészen kitisztult s ragyogva-ragyogott, világosan látszott benne a csudafa, csudafának ezer virága. Aztán közelebb hajolt a tükörhöz a Nagy Bűbájos, nézi nézi a csudafát s odakiált Szikrának:
- Ide gyere, te emberizink, nézd meg jól ezt a fát, mit látsz?
Odaugrott Szikra, belebámult a tükörbe, nézte, nézte a csudafát, de egyebet nem látott, mint az ezer virágot.
- Nos, hát mért nem köszönsz a gazdádnak, te aprólék? - mosolygott a Nagy Bűbájos.
- Oh, Nagy Bűbájos, - mondá Szikra - a szégyentől majd kisül a szemem, de én a gazdámat nem látom, csak a csudafát, amely az égig ér s amely véges-végig virággal van borítva.
Nagy Bűbájos most odamutatott a kék szárú, piros szirmú, karbunkulus fényű, porzós szív-virágra, amelyből most is csendesen pergett csepp, csepp után a Bűbájos könnye.
- Ihol a te gazdád, - mondá most már szomorúan a Nagy Bűbájos - s mielőtt még Szikra jól megnézhette volna a gazdáját, a Nagy Bűbájos levette kezét a tükörről s az ismét úgy elhomályosodott, hogy semmit, de semmit nem lehetett látni benne.
- Virággá varázsolták az én gazdámat? - kérdezte rémülten Szikra a Nagy Bűbájost.
Ez azonban egy szóval sem válaszolt Szikrának, visszaült a székébe, fejét tenyerébe rejtette, s mélyen elgondolkozott. Sokáig leste, várta Szikra, hogy mikor emeli fel a fejét a Nagy Bűbájos s kérdezheti meg, hogy mi is történt a gazdájával voltaképpen, de a Nagy Bűbájos úgy maradt, ahogy leült a székébe, s Szikra nem merte megzavarni gondolataiban. Lekuporodott a kemence padkájára, nézte, nézte, sokáig nézte, mint pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai, aztán egyszerre semmit sem látott, semmit se hallott, feje lelankadt s a nagy fáradtság után mély álomba merült.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése