832. mese...

 MESÉK

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

 Szikra. (4. rész. Szavak száma: 552) 

Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám zümmögéssel haza­szálltak, Bűbájos pedig bement a varázsló szobába, ott felszitotta a pislákoló tüzet, az mind­járt fel is lobbant haragos, félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett egy tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette s a tégelyből a varázsitalt a tűzbe loccsin­totta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst gomolygott a kémény felé, aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe állt, varázsvesszejével megsujtotta s mondta lassan, halkan, alig hallhatóan:

Szikra, szikra, peregj gyorsan,
Peregj, pattogj egyre jobban,
Míg a tüzed el nem lobban.
Szikra, szikra, állj két lábra!
Légy a Bűbájos szolgája.
Figyelj az ő parancsára.

Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott, amíg piros szine hamu­szinüvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje sujtott, s im, kialudt a szikra, eltünt nyomtalan, s állt a helyén egy vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó, aki nagyot ugrott örömé­ben, amikor meglátta Bűbájost.

- Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj, - kacagott Szikra, - csakhogy világra hivtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire meguntam a szüntelen pergést, forgást, patto­gást. Egy szó, mint száz, itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!

Akár hiszitek, akár nem, kiült az öröm most a Bűbájos arcára is. Mosolygott az arca, mosoly­gott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött a vidám kedvü fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan s várta a Bűbájos parancsát.

Végre megszólalt Bűbájos:

- Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra. Amit mostan mondok, szedd jól a begyedbe.

- Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát üres a gyomrom, üres ám.

Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.

- Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a szemed, amíg én beszélek.

Hiszen nem kellett sok kinálás Szikrának, egy-kettőre felfalta a sok málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem állta kacagás nélkül.

- No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.

- No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e hol lakik a Nagy Bűbájos?

- Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga szikla tetején, a barlangjában.

- Igazad van, ott lakik. Hát, hallgass ide. Én most elmegyek innen Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.

Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé, csengett a kert is. Mondá:

- Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.

- Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mint száz, amíg én távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék, akkor kezdődik a te dolgod.

- Halljam, édes gazdám, halljam, mi lesz az én dolgom?

- Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy Bűbájoshoz, elmondod neki, hová, merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.

- Oh, gazdám, gazdám, édes gazdám, - komolyodott el hirtelen a kacagó szemű Szikra, - félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám, hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld szelleme a csudafával Tündérországot megajándékozá, bűbájos onnét még élve nem került vissza.

- Ej, ne fecsegj, fickó. Tudom, amit tudok, még ma elindulok Tündérországba s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.

Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna, csendesen kifordult a konyhába, onnan seprüt hozott be, elkezdett sepergetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken, lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem törődött nagy bánatában semmivel. Amikor a szobát szépen kiseperte, kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyüjtötte, aztán utat vágott a kertben ujra az elvadult bokrok között, új fejfát állított a fekete kandur sirja fölé, s hipp, hopp, olyan rendet teremtett a kertben, hogy Bűbájos, amikor kilépett a házból, azt hitte, hogy a házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.

- No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám, - kiáltott Bűbájos felé nagy vígan Szikra.

Hamarosan langy meleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt arcát jóféle irral be­kente, tövissel megtüzdelt haját szép gyengén megfésülte, aztán mint a gyermeket karjára vette a legyengült Bűbájost, hófehér ágyba lefektette, s altató dalt dalolt, mint egy kis gyermeknek. Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.

Amint vilámodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az arany iskátulyát, a kerten átkisérte, a fekete felhő már ott gomolygott felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sirva borult Bűbájos kezére, aztán a felhő lassan, mél­tó­ságosan felemelkedett, majd hirtelen nekiiramodott, s Tündérország felé eltünt nyomtalan.

- Uhu, huhu, - huhogott az öregebbik bagoly, úgy látszik, a gazdánk hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.

- Bölcsen beszélsz, öreg tudós, - kiáltott fel Szikra a jegenyefára, - úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez életben.

A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan huzódtak vissza fészkükbe, mert Isten áldott napja mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása erősen bántotta a szemüket.

Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan ült le a kemence mellé, ahonnét tegnap oly vigan penderült ki a szoba közepére.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729