MESÉK
ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Szikra. (3. rész. Szavak száma: 694)
De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse, hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasá, amint következik:
„Kedves Méz király, azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el minden nap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy erősen megszükültek mézben, már pedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.”
Hej, hogy örvendett Méz király ennek a levélnek! Bezzeg, megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vad körtefa legmagasabb ágára, onnan csurgatta arany-korsajából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt.
Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért s már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyült a hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz, nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt.
No, de volt Méz királynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet minden nap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után, mint nyilnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról-napra mint sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép királykisasszony.
Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához, letelepedtek s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön egyetlen leányuk.
- Látod, látod, édes uram, - mondogatta a királyné - szemlátomást nő minden nap a mi csudafánk.
- Látom, látom, - mondta Mirkó király - de azt is látom, hogyha Méz király nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.
- Elfogyott bizony, - mormogta magában a Méz király, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.
- Hát azt hiszed-e, édes uram, - mondta a királyné - hogy Méz király csak a leányunk hazajövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?
- Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is, - mondá Mirkó király.
Igy tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében, Méz király pedig boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogy is gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva valaki nap-nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág kinyilik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe s búsan suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.
Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy régen. A virágok nyiltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandur fejfája, de senkinek sem jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre és a virágok még nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.
A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos, egész nap az erdőt bujta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol, merre jár, ruháját megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett, mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle...
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése