NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A HOLLÓMONDA
Yetl születése és első tettei (2. rész. Szavak száma: 1013)
A
Nap és Hold elrablása
A nappali világosságot és a Napot egy nagy hatalmú főnök őrizte ládájába bezárva. Tudta, hogy egy szép napon jön majd Yetl, a holló, fenyőfatű képét öltve magára, hogy megrabolja őt, ezért minden száraz gallyat-ágat, ami a lakása közelébe került, azon nyomban elégetett.
A holló ki akarta szabadítani a nappali világosságot.
Hosszú-hosszú napokon át csak repült, repült, hogy végre rátaláljon a nagy hatalmú főnök lakhelyére. Mikor végre rábukkant, leült egy kis tavacska partján, törni kezdte a fejét, hogyan is állítson be a főnökhöz, mert nem akarta leleplezni magát.
Amint ott ül és töprenkedik, látja ám, hogy a főnök lánya jön vízért a tavacskához. Yetl azon nyomban fenyőfatűvé változott, és beleesett a tóba.
A lány látta, hogy a víz tele van fenyőfatűkkel, óvatosan félrekavarta őket, mielőtt vizet merített. Egy tű azonban minden igyekezete és elővigyázata ellenére belekerült a vödrébe. Ki akarta halászni a kezével, de nem sikerült. Nagyon bosszús lett, és megitta a vizet a belekerült fenyőfatűvel együtt. Persze, ez a tű ki lehetett volna más, mint Yetl!
Telt-múlt az idő, és a törzsfőnök lányának kisfia született, és ez a kisfiú is Yetl volt. A fiúcska nőtt, növekedett, nagyon szemrevaló és kedves teremtés lehetett, mert módfelett belelopta magát nagyapja, a nagy hatalmú főnök szívébe. Annyira, hogy semmit sem tudott megtagadni tőle.
Egy szép napon a kisfiú sírni, toporzékolni kezdett, és nem lehetett semmivel megnyugtatni. Így kiáltozott:
- A ládát akarom! Azt a ládát ott fönt! A ládát akarom!
Ez volt az a láda, amelyben a főnök a nappali világosságot, a Napot és a Holdat tartotta bezárva. Határozottan megtagadta unokája kérését.
A fiúcska még elkeseredettebben üvöltözött, toporzékolt, egészen belekékült, annyira, hogy már-már félholt volt a sírástól. Vele együtt sírt az anyja is. A nagyapja megijedt, talán még bele is pusztulhat a kicsi a sírásba, levette hát végül a ládát, és megengedte neki, hogy belepillantson.
Látta Yetl a nappali világosságot.
A főnök azonban újra bezárta a ládát, és ismét elhelyezte odafönt, régi, megszokott helyén.
A fiú ismét azonnal ordítani, sírni kezdett. Az öreg újra leemelte a ládát, megengedte, hogy a kisfiú egy szűk résen át belepillantson. De ez ennyivel nem elégedett meg.
- Nem, nem! - kiáltozta. - Jobban nyisd ki! - És nem is nyugodott addig, míg az öreg egészen ki nem nyitotta a ládát.
Mielőtt azonban a főnök teljesen kinyitotta volna a ládát, minden rést, repedést, lyukat betömött a házon, különösen a füstnyílást. Ekkor aztán odaadta a fiúnak a ládát, hadd játsszon vele. A fiúcskának azonban ez sem volt elég. Dobálta a ládát, mint valami labdát, de egyszerre csak azt kezdte követelni, nyissák meg újra a füstnyílást. A főnök eleinte ellenkezett, végül azonban a nagy sírás-rívásra egy kis rést nyitott a nyíláson.
- Nem, nem! - kiáltozta a gyerek. - Jobban! Jobban nyisd ki!
És az öreg végül is egészen kinyitotta a nyílást.
Ez kellett Yetlnek!
A kisfiú azon nyomban hollóvá változott, szárnya alá rejtette a ládát, és huss! - már repült is kifelé a füstnyíláson át.
Egyenesen a sötétben halászó emberekhez repült, és így szólt:
- Ó, adjatok egy kis halat!
Az emberek azonban kinevették és kigúnyolták.
Erre még egyszer szólt hozzájuk:
- Ó, könyörüljetek rajtam! Adjatok egy kevéske halat, és én nektek adom a nappali világosságot.
Az emberek csak nevették, és azt mondták;
- Hogyan adhatnál te nappali világosságot, holló? Hiszen ismerünk, te csaló, te hazug holló!
Még egyszer halat kért tőlük, de mivel újra elutasították, kicsit felemelte az egyik szárnyát, hogy a Hold fénye kicsit előbújhasson.
Erre már hinni kezdtek neki az emberek, adtak neki heringet, amely akkor még szálkátlan volt. A holló azonban megharagudott, hogy nem hittek neki, ezért teletűzködte a halakat fenyőtűkkel. Azóta szálkás a hering is.
Ekkor aztán az égre ültette a Napot, és nappali világosság lett. A Holdat kétfelé szelte, az egyik felét az égre helyeztette, és úgy rendelte, hogy nőjön és fogyjon váltakozva. A másik felét apró darabokra törte, ebből alkotta meg a csillagokat.
Mikor azonban nappal lett, és az emberek megpillantották egymást, szanaszét futottak. Némelyekből halak, másokból medvék és farkasok, ismét másokból madarak lettek.
Így keletkezett a sokféle állatfajta.
A
négy folyam eredete
Miután a nagy áradat vizei levonultak a földről, nem volt semmi innivaló sehol.
A holló elindult vizet keresni, és hallott egy Ganuk nevű férfiról, aki nem volt más, mint a viharmadár. Ennek a Ganuknak soha ki nem meríthető forrás volt a birtokában.
A holló nagyon vágyott már a víz után, de nem tudott hozzáférkőzni, mert Ganuk mindig a forrás mellett aludt, és szilárd tetőt épített föléje, hogy senki más hozzá ne férhessen. A holló beállított hozzá, és így szólt:
- Kedves sógor, éppen erre jártam, mondom, megnézem, hogy vagy.
Ganuk erre beszélni kezdett, mindenfélét összevissza fecsegett-locsogott, hogy elterelje Yetl figyelmét a forrásról. A holló pedig úgy igyekezett fordítani a beszéd irányát, hogy kimehessen és jól körülnézhessen.
Estefelé így szólt a holló:
- Azt hiszem, nálad alszom, sógor.
Lefeküdtek aludni.
Reggelfelé Yetl fölébredt, és látja, hogy Ganuk még az igazak álmát alussza. Óvatosan fölkelt és kisurrant, behozott egy kis sarat, és bekente vele Ganuk fekvőhelyét.
Mikor aztán felkelt a Nap, hangosan így kiáltott:
- Ébredj, sógor! Sáros lett a fekvőhelyed!
Ganuk fölriadt, fölkelt, kiment, kivitte magával a takaróját is, hogy rendbe tegye. A holló pedig nagy sietve rávetette magát a forrásra, levette a tetőt, és inni kezdett. Már jól teleitta magát, amikor Ganuk visszatért.
- Ga! Ga! - üvöltéssel hirtelen a magasba csapott a holló, és huss! - a füstölőnyíláson át kiröppent a szabadba.
Azazhogy kiröppent volna, de Ganuk a füstnyílás szelleméhez folyamodott, hogy fogja meg a hollót. Úgy is történt. Yetl beleakadt a nyílásba, Ganuk pedig szurokfenyőt dobott a tűzre, hogy sűrű füst támadjon.
A holló eladdig hófehér volt, a sűrű füst festette olyan sötétre, amilyen manapság is.
A vizet azonban nem hagyta. Mikor a füstnyílás szelleme végre szabadon engedte, elröpült a legközelebbi hegycsúcsra, körberepülte, nekidörgölőzött, hogy amennyire csak lehet, megszabaduljon a rárakódott koromtól.
Innen aztán a völgy irányába repült tovább lefelé, néhány csöpp víz kihullott a csőréből, ezekből lett a négy nagy folyam: a Stikine, Taku, Chilkat és az Alseck és mind a többi folyó. Az apróbb cseppekből lettek a kis pisztrángos patakocskák, a források és erek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése