935. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

TÜNDÉRMESÉK

AZ ARANYAT TOJÓ MADÁR (1. rész. Szavak száma: 800)

Volt egyszer egy szegény asztalos. Keservesen éldegélt feleségével és egyetlen leányával, aki igen-igen csúnya volt. Az ember munkába menet mindennap egy erdőn vágott keresztül.

Történt egyszer, jókor reggel, hogy amint a szegény asztalos baktatott az erdei úton, egyszer csak különös madarat pillantott meg. Sose látott-hallott még ilyen szépet: szivárvány volt an­nak a tolla, ezernyi csengettyű a hangja. Az asztalos nem nyugodott, addig-addig hajkurászta, míg meg nem fogta a madarat. Hazavitte, csinált neki egy kalitkát, és napestig gyönyörködött benne. Másnap reggel látott ám csak nagy csudát: a madár alatt aranyos színű tojást talált!

Aztán így ment ez nap mint nap: reggelre mindig ott volt az aranytojás.

Egy napon egy ékszerárus haladt el a szegény asztalos ablaka alatt. Benézett, és észrevette a madarat. Annyira megtetszett neki, hogy bekéredzkedett a házba, hogy közelebbről megnéz­hesse. Amikor az aranytojást is meglátta, majd megbolondult érte, és mondta a gazdának, hogy bármi áron megvenné, mert jól tudta, micsoda nagy értékű madár az! Hanem az asztalos semmi kincsért nem akart megválni kedves madarától. Fölajánlotta az ékszerárusnak, hogy a tojásokat megveheti, ha akarja: ötszáz dollár darabja. Az tüstént beleegyezett, és elment a tojásért mindennap.

A csodamadárnak gyorsan híre ment az egész birodalomban.

Megtudta a király fia is, aki tanulta a madarak nyelvét, és elhatározta, hogy mindenáron beszél az asztalos madarával. Egy napon ezzel állt az apja elé:

- Édesapám! Engedjen el engem az asztalos házába! Én megérteném a madár titkát, s úgyse lelném a helyemet, amíg nem beszélek vele.

De a király nem nézte jó szemmel a nyugtalan fiú tervét. Félt, hogy még bajba keveredik miatta. A kalandvágyó ifjú herceget azonban semmi sem tudta visszatartani. Hiába tiltotta meg apja, mégis elment a szegény ember házába. A madár elénekelte neki a titkát, a herceg jól meg­értette minden szavát: „Ki fejem, szívem megeszi - mondta a madár -, világát vígan élheti.”

Kínálta is a herceg minden vagyonát a madárért, de az asztalos meg a felesége neki sem adták oda. Törte a fejét sokáig a királyfi, milyen furfanggal juthatna mégis a madárhoz, míg végre kitalálta, hogy elveszi feleségül az asztalos csúf lányát. Készülődtek is nyomban a lakoda­lomra. Hívatták a jegyzőt, és másnapra kitűzték az esküvőt. A herceg meghagyta az asztalos feleségének, hogy a lakodalmi ebédre süsse meg neki a madár fejét meg a szívét.

Másnap reggel az asztalosné levágta a madarat, a fejét meg a szívét nyársra tűzte, és a tűz fölé akasztotta, hogy megsüljön, mire a templomból visszaérnek. Aztán mindnyájan elmentek az esküvőre.

Amíg ők a templomban voltak, két árva gyerek kódorgott a ház körül. Éhesek voltak az árvák, és a sült hús finom szaga becsalta őket a házba. A tűz fölött meglátták a két darabka húst, mindjárt megosztoztak rajta, és megették.

Mikor a násznép hazaért a templomból, a herceg szólt az asszonynak, hogy el ne feledje fel­szolgálni neki a madár fejét meg a szívét. Szalad az asszony a tűzhöz, de bizony a húsnak csak hűlt helyét találta.

Elkeseredett erre a királyfi, de már nem tudott mit tenni. Az esküvő megvolt, s neki - ahogy megegyeztek - vinnie kellett csúf asszonyát meg annak a szüleit királyapja palotájába.

A király rettenetes dühbe gurult, mikor látta, hogy milyen balgaságot csinált a fia, és elkergette a palotából. Fájt pedig a szíve nagyon az öreg királynak, hiszen egyetlen gyermeke volt, és most örökös nélkül maradt a birodalom.

Ezalatt az árvák a madárhússal a hasukban a nagy erdőben barangoltak. Mire rájuk esteledett, igen elfáradtak. Bekopogtak egy házikóba, hogy kapnának szállást éjszakára.

Három lányka lakott a házban, három testvér. Jó szívvel fogadták az árvákat, lefektették őket, és mondták nekik, hogy eljöhetnek akár minden este, úgy bánnak majd velük, mint édestest­véreikkel.

Másnap reggel, amint a legkisebb lány az ágyukat rendezgette, ötszáz dollárt talált a párnájuk alatt.

Így ment ez ezután is: minden reggel ott volt az ötszáz dollár a párna alatt, de megkérdezni nem merték az árváktól a titkot. Így éltek együtt öten, míg az árvák felnövekedtek, és túl­jutottak a húszéves koron.

Egy nap meghalt az öreg király. Mivel örökös nem maradt utána, úgy határoztak, hogy a koronáját felfüggesztik a palota kapujára, s az lesz a király, akinek a fejére esik a korona. Sorakoztak is a népek három nap, három éjjel a kapu íve alatt, de bizony a korona meg se mozdult. Volt köztük mindenféle szerzet: herceg, generális, de még suszterinas is; de egynek se pottyant fejére a szerencse.

Mikor másodszor is kihirdették, hogy lehet a királyságért próbálkozni, Jack és John¹ - így hívták a két árvát - egyet gondolt, kapták magukat, s elmentek szerencsét próbálni. A leg­idősebb lány ellátta őket mindennel az útra, lovakat is adott alájuk, és a két árva elindult a palotába. John ment elsőnek a korona alá, de nem járt szerencsével. Hanem amikor Jack oda­ért, a korona leoldódott az ívről, és úgy ráállt a fejére, mintha mindig azon lett volna. Nosza, mindjárt körülfogták és éljenezték a népek az új királyt.