889. mese...

 

Az aranyhajú két testvér (6. rész. Szavak száma: 1378)

Mentek aztán. О meg is feledkezett, vagy pedig örömében, mikor
oda aláfordult, hogy meglátta, ott volt a nagy fényesség, a lánc,
meg a tükör is. Belefogódzott ő félkézzel, de a lánc nem engedett.
Hű! Hozzákapott másik kézzel is, a holló kiment alóla, elszakadt
a lánc. Esett aztán ő lefelé. Azért a zsebibe dugta a tükröt. De
hogy hova lyukadt ki az eséssel? Egy nagy vízre. De hát ott nem
ment széjjel, csak kocsonyává vált. Mikor lejött, bevárta a holló.
Elment a vízbe, szépen bele az átalvetőbe, belesodorta őt. Jól be
volt takarva. Elvitte haza.
— Na, hát megjöttetek?
— Meg.
— Hát a fiam hol van?
— Itt van az átalvetőben. Nem megmondtam néked, hogy ez így
fog járni? Hiába magyaráztam, nem hallgat a szóra. Örömében vagy
miért? Hát én azt mondtam neki, félkézzel fogódzón bele, ő meg be-
leragadt mind a kettővel. így szakadt el! Én meg nem állhatok meg
ott. Mondtam neki, odafordulok én kétszer is, akárhányszor, amíg
meggyengíted a láncot, aztán csak a kezedbe ragad utoljára. De ő
meg egyszerre nagy örömében beleragadt mind a két kézzel.
— Na, nem baj.
Előhozta, addig fürösztgette, addig súrolgatta, addig mosogatta,
hogy még százszor különb ember lett belőle, mint azelőtt.
— Hű, de elaludtam!
— Elaludtál volna te, fiam, örökre! Hát miért nem hallgatod te
meg, fiam, a hollónak a beszédét?
— Miért nem? Hát így, édesanyám, úgy, édesanyám!
— Na, nem baj, csakhogy elhoztad a tükröt!
Akkor aztán lefeküdt, reggel meg útnak indul.
— Na, eredj haza. Veszett volna pokolba, aki téged hajszol! Nem
messze van az ideje, majd meglátja a következményét!
Hát elment haza. Megmutatta a tükröt a testvérének. Hát min-
dent látnak, mindent egy utolsó moccanásig, az ég alatt. Még az
anyjukat is úgy, ahogy ott be volt köpködve. Azon szánakoztak:
— Hallod, szegény, hogy ráköpdöstek! Ki lehet az?
Egyszer csak megint eszébe jut a vén vasorrú bábának:
— Megyek már — azt mondja — elój'ött-e? Ha nem jött elő,
biztosan nem is jön többé, akkor elteszem láb alól azt a cselédet.
De amikor bement, megvolt a nagy öröm, már messziről kiál-
totta neki a fiatal lány:
— Hej — azt mondja —, elhozta a bátyám a szép tükröt!
— Csakugyan elhozta?
— El.
Nézegetik ott aztán:
— Nézze csak, a világ-áttalátó tükör ez — mondja a fiatal lány —,
mindent látni benne. Nézze csak itt, nézze csak ott. Nézze csak
azt a sarkon forgó várat a forró tengerszigetben, hogy forog az!
— Ez Világszép Erzsóknak a palotája. Ha még azt elhozná a
bátyja feleségül, akkor volnának csak vígan! így akkor nem volna
magában!
— Elhozatom én a bátyámmal! Akár így, akár úgy, elhozza azt
az én bátyám!
— De ne mondja, hogy valaki mondta, csak mondja azt, hogy
álmodta.
Megint kapott egy tányér aranyat. Mindig jól megfizet a taná-
csáért a fiatal lány.
Egyszer megint hazakerült a bátyja. Leültek. Ad neki enni.
— Hű, gondold meg, bátyám, mit álmodtam!
— Mit?
— Nézd csak — azt mondja —, nézzed csak azt a várat! Ott a
forró tengerszigetben, hogy forog az ott a sarkán. Abban van Vi-
lágszép Erzsókja. Ha azt te elhoznád magadnak feleségül, te se
volnál magadban. így aztán akármerre mennél, idehaza ketten vol-
nánk. Nem volna nekem olyan unalmas.
— Hát elhozom én, húgom, ha csak az Isten segít!
Lepihentek aztán. Megvirradt, megint csak útnak indul ő az
öreganyjához. Iparkodott, estére oda is ért.
— Adjon Isten jó estét, édes öreganyám!
— Ejnye, édes fiam, de sűrűn jársz te ide! No, nem baj, majd le
lesz az most már zárva.
Megfürösztötte tejbe-vajba, vacsorát adott neki, lefektette a se-
lyemágyba.
Reggel megint tejbe-vajba fürösztötte, reggelit adott neki.
— Hát már most mi a kívánságod?
— Hát így, meg így, meg így — azt mondja —, édes öreganyám,
kinéztük a tükörből, hogy van, de magam sem tudom, hogy hol, a
forró tengerszigetben, Világszép Erzsóknak a vára. Sarkon forgó vár.
Abban lakik Világszép Erzsókja. Azt szeretném elhozni magamnak
feleségül. Ne lennék már — azt mondja — ilyen soká özvegy. Meg a
húgomnak is jobb kedve volna, hogyha nem volna maga.
— Hát nem tudok felőle semmit — azt mondja. — Mindjárt
megtudjuk!
Csörget-kongat, csörget-kongat, jönnek a szolgák, kérdik:
— Mit akarsz?
— Ennek meg ennek nem hallottátok hírét?
— Nem tudunk felőle semmit!
— Van-e még oda belőletek?-
— Oda hátul az öreg.
Na, kongat neki egy párat, megérkezik.
— Na, mi a kívánságod megint? Már megint itt a fiad?
— Itt.
— Mit akar?
— Világszép Erzsóknak a várát tudod hol van a forró szigetben?
— Tán oda akarod küldeni?
— Oda — azt mondja.
— Na, oda is jó helyre küldöd, ha a szavam áthágja. Elviszem
én őt. De még most viszem csak igazán jó helyre! Na, küldjed ki!
Üljön rám!
Na, elrepült vele oda, lepihentek a tenger szélében, a fűbe. Ott
hevertek, nézték a várat, hogy ott forgott a középen valami szigeten.
— Na, hallod — azt mondja —, már két helyen voltam veled,
még mindenütt hibáztál. De most már erre vigyázz, hogy ne hibázz.
Mert ha hibázol, én eljövök, de te ott maradsz! Nagyon tartsd be
a szavamat! Tudod, én beviszlek a kéményen és a kontyára fogok
ülni. Ott leszek kint. Te pedig, majd megmutatom én, hogy melyik
ajtót nyisd ki. Világszép Erzsókja ott az asztalnál varrogat, nyisd
be az ajtót és csak annyi legyen a szavad:
— Jó napot adjon Isten, Világszép Erzsókja, jössz-e velem vagy
sem? Ha nem jössz, maradsz! — De már akkor szaladj is, jól mar-
kold meg a nyakamat!
Bevitte, aztán leszállott. Megmutatta neki, hogy melyik ajtót
nyissa ki. Kinyitja, ránéz Világszép Erzsókja.
— Jó napot adjon Isten, Világszép Erzsókja! Jössz-e vélem vagy
nem? Ha nem jössz, maradsz!
De már akkor szaladt visszafelé, megmarkolta a holló nyakát. Az
ő nyakát is megmarkolta, meg ölön kapta Világszép Erzsókja. Akkor
a holló csak — csitt! — a kéményen! Túlfelől szállott le vele.
Akkor visszanézett Világszép Erzsók:
— Na te, mikor akkora voltál, mint egy kásaszem, még akkor
megálmodtam, hogy te hozol ki engem a váramból. De nem hittem.
De most már hiszem, mert kihoztál. Hát most mit akarsz velem?
— Hát leszel a párom!
— Na, jól van.
Elvitte aztán haza az öreganyjához.
— Na, megvan, fiam?
— Meg, hála Istennek.
Na, most már megnyugodtak. Adott nekik enni. Azt kérdi:
— Hát most már hogy mentek haza?
— Hát hazasétálunk valahogy.
— Nem úgy lesz az! Megállj csak!
Kiállott az ostorral, csörgött-kongott, egyszer csak egy üveghin-
tó, négy lóval megáll a kis ház előtt.
— Na, lássátok, már van hintó is, amin hazamentek.
Még a kastélyt is elhozták, az egy aranyalmává változott, zsebbe
lehetett tenni.
— Na, ezt tedd a zsebedbe, otthon aztán kinyithatod, kastély
lesz belőle, olyan, amilyen volt.
Megköszönte az öreganyjának a szívességét mindenért és elin-
dultak haza.
Világszép Erzsókja hátra ül az ülésbe, ő meg mint kocsis előre.
— Hallod-e, csak ereszd a lovakat. Te ne fogd őket se erről, se
arról, tudja az, hogy hol kell megállni, hol kell mindent megkerül-
ni. Te csak bocsásd a lovakat!
Ment a ló, mint a forgószél. Mikor odaért az ő kis palotájához,
megállott, mintha lecövekelték volna.
— Na, eredj be, szedjétek össze magatokat, amit csak könnyen
lehet, a többi hadd maradjon, hiszen nem olyan nagy valami, ha
marad is.
Hát tükröt, ezt-azt, amit könnyen lehetett, összekaptak. Akkor
már összeültek a húgával, beszélgettek. Ő meg hajtotta a lovat.
— Csak ereszd te azt a lovat, ne törődj vele, majd megáll az
megint, ahol szükséges!
Elröpült velük a ló és hol állott meg? Az anyjuk előtt, aki kő
közé volt rakva. Az apjuk meg sétált az udvaron, nézi, hogy mi-
csoda hintó áll meg?
Még bosszankodik is, mert azt mondja Világszép Erzsók:
— Na, szálljatok le! Ez néktek édesanyátok, ha utáljátok meg-
csókolni, terítsétek rá a selyemkendőt és úgy, mint anyátokat, csó-
koljátok meg!
így szabadult meg aztán az édesanyjuk.
Most meg a király bosszankodik, az apjuk. Hát nem értette,
hogy miről van szó. Odament a fia hozzá.
— Hogy jön vélem? Kardra vagy ölre?
Hát az apja a kardot választotta. Hozzá fogtak. A kardot ki is
csapta az apjának a kezéből, akkor nekiment az apjának:
— így vágnám le a nyakát, ha akarnám!
Akkor elment, a kardját felvette, megtörülte a zsebkendőjével.
Akkor megint összecsaptak. Kirepült a kard az apja kezéből. Akkor
megint nekimérte a nyakának:
— így vágnám le a nyakát, ha akarnám!
Akkor harmadszor is összemérték a kardjukat és akkor is ki-
csapta a kardot az apja kezéből. Akkor az övét is elhajította és az
apja nyakába ugrott.
— Na, édesapám, én vagyok az az elveszett fiú, aki el volt pusz-
títva a föld színéről, de most előadott a jó Isten!
Összerogyott az apja, semmit sem tudott mondani. Aztán befordult
a hintó az udvarra. Még mai napig is élnek, ha meg nem haltak. 

 

Megjelent az Intermix Kiadó gondozásában
Felelős kiadó: Dupka György
Felelős szerkesztő: Tirkánics Gabriella