NÉPEK MESÉI
A
MESEMONDÓ SZIKLA
VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA
A NÖVÉNYEK EREDETE
A
KUKORICA-ISTENNŐ (Szavak száma: 886)
Gosadaya, a nagy vadász három napon át vándorolt a rengetegben, és kunyhót épített magának. Mikor este nyugovóra tért, mintha sóhajtozást hallott volna.
Egy hatalmas fa derékba törve zuhant le a földre, a többi fa pedig siratta:
- Ó, jaj, derékba tört! A mi hatalmas főnökünk derékba tört!
Aztán csend, mély csend lett, és Gosadaya álomba merült.
Másnap kora reggel szemügyre vette, mi is történt hát, látja ám, hogy egy tölgyóriás hever a földön.
Gosadaya néma áhítattal némi dohányt helyezett el a törzsön, aztán így szólt a körülötte levő fákhoz:
- Együtt gyászolok veletek főnökötök elvesztéséért. Az a tölgy ott lépjen most a helyére!
Ezzel aztán vissza is tért a kunyhójába, hogy hozzákészüljön a vadászathoz.
A szerencse kedvezett neki, kunyhója megtelt hússal, de mikor este nyugovóra tért, újra csak eszébe jutott a sóhajtozás, amit előző ette hallott.
Hirtelen egy férfi lépett a kunyhóba, megállt a tűz másik oldalán, és így szólt:
- Ó, Gosadaya, hálás az én népem neked, hogy új főnököt választottál neki. Jutalmul a vadászszerencse nem hagy el soha, megvédünk a vad szelek erejétől, lábad biztos lesz a gyökerek és a tuskók között botorkálva, a veszedelmes vadakat pedig elijesztjük utadból.
A férfi eltűnt, és Gosadaya álomba szenderült.
Másnap késő este megremegett a láng a tűzben, Gosadaya hátrafordult.
Egy asszony állt ott. Halkan így szólt:
- Ó, Gosadaya, a Nagy Szellem szívesen fogadta jótettedet, engem küldött, hogy a feleséged legyek.
- Teljesedjék be a Nagy Szellem akarata - felelte a vadász.
Másnap mohával betömködte a kunyhó falait, hogy melegebb legyen. Ott élt aztán asszonyával egész télen át, és a vadászszerencse nem hagyta el soha.
Tavasszal aztán így szólt az asszonyhoz:
- Térjünk vissza az én népemhez.
A törzs nagyon örült Gosadaya visszatérésének, összegyűltek a hosszú házban, hogy üdvözöljék.
Ez időben az indiánok mit sem értettek még a földműveléshez, a Nagy Szellem
azonban kukorica- és babmagokat adott Gosadaya asszonyának. Az asszony szétosztotta a magokat a rokonságban, és megtanította őket arra is, hogyan kell a növényt fölnevelni. A magok kicsiráztak, a vetés szépen fejlődött, s amikor beérett a termés, Gosadaya felesége arra is megtanította őket, hogyan kell a termést betakarítani, hogyan kell mozsarat és mozsártörőt készíteni az őrléshez, és hogyan kell a lisztből kenyeret sütni.
Az indiánoknak ízlett az új étel, melyet könnyű munkával lehet megszerezni. Az egész törzs nagyon boldog volt.
Telt-múlt az idő, s egy szép napon Gosadaya a faluban hagyta asszonyát, és vadászni indult. Amíg távol volt, öccse érkezett látogatóba, ez a fiatalember nem hallott még az új eledelről.
- Adj, kérlek, ennem valamit - fordult a sógornőjéhez.
- Húsunk nincsen - felelte az asszony -, csak kukoricakenyerünk.
- Miféle étel ez?! - kiáltotta az ifjú dühösen, és a kenyeret a földre dobta.
Az asszony sírva fakadt. Még akkor is sírt, amikor Gosadaya hazaérkezett. Este aztán így szólt:
- Az öcséd becsmérelte az ajándékot, melyet hoztam nektek. Nem maradhatok veled tovább. Ha ismét látni akarsz, indulj csak el, és menj mindig kelet felé, míg csak egy nagy vizesgödörhöz nem érsz, ott feküdj le és pihenj. Éjszaka gyereksírást fogsz hallani. Amint meghallod a síró hangot, bökj nyílvessződdel a hang irányába, és aludj reggelig. A nyílvessző majd jelzi, merre kell továbbhaladnod.
Az asszony kilépett a kunyhóból, és eltűnt a sötétben.
Pirkadat előtt a zápor kopogásának hangját hallották a falu lakói. A kukoricaszemek hullottak le kopogva a csövekről, reggelre kelve az egész termés tönkrement. A férfiak vadászni mentek, de útjukon nem jártak szerencsével. Alig-alig tudtak valami kevéske húst hazahozni. A falu gyerekei sírtak az éhségtől.
Gosadaya hallotta a gyereksírást, és szomorúság költözött a szívébe. Elindult hát kelet felé, ment, ment, míg csak el nem érte a nagy vizesgödröt, ott tüzet gyújtott, lefeküdt, és várta a megígért jelet. Éjféltájt végre gyereksírást hallott, belelökte a nyílvesszőt a földbe úgy, hogy a hang irányába mutasson. Aztán ismét lefeküdt, és álomba merült.
Hajnalban fölkelt, és elindult, amerre a nyíl hegye mutatott. Ment, vándorolt naphosszat, este ismét tüzet gyújtott, lefeküdt és hallgatózott. Ismét hallotta a gyereksírást, de most már tisztábban, és ismét a földbe bökte a nyílvesszőjét.
Harmadnap este az asszony ott termett a tanyáján.
- Azért jöttem, hogy visszavigyelek magammal - mondta neki Gosadaya -, népem éhezik.
- Nem mehetek vissza hozzájuk soha - felelte az asszony. - De egy ideig itt maradok veled.
Télen át együtt éltek, és Gosadaya abban reménykedett, hogy az asszony mégiscsak visszatér majd vele, de tavasz közeledtén egy szép napon így szólt Gosadayához a felesége:
- Hallgasd csak!
Halk sírás hallatszott a föld alól.
- Azért sírnak - folytatta az asszony -, mert elhagytam őket. Itt az ideje, hogy visszatérjek. Mielőtt elmennék, adok neked kukoricát, hogy vidd el népednek.
Úgy is lett.
Mikor az asszony elment, Gosadaya is fölszedelőzködött, és visszatért a faluba. Összegyűjtötte a törzset a hosszú házban, szétosztotta közöttük a kukoricát. Az asszonyok elvetették, és megemlékezve szerencsétlenségükről, buzgón kérték a Nagy Szellemet, áldja meg vetésüket. A szerencse ezúttal nem is hagyta el Őket, gazdag aratást takarítottak be.
Gosadaya együtt örvendezett övéivel, de vágyott nagyon asszonya után, elannyira, hogy elhatározta, újra fölkutatja. Elment a nagy vizesgödörhöz, tüzet gyújtott, maga mellé készítette a nyílvesszőt, lefeküdt, de hiába hallgatózott egész éjszaka. Bízott benne, hogy ismeri az utat, elindult hát másnap, és ment, vándorolt naphosszat. Este lepihent, aztán ismét továbbvándorolt, és így ment ez napról napra. Gosadaya minden reggel megújult reménnyel folytatta vándorútját, talán nem mondott le mind a mai napig arról, hogy egyszer megtalálja asszonyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése