945. mese...

 

NÉPEK MESÉI
A MESEMONDÓ SZIKLA

VÁLOGATTA, SZERKESZTETTE
DÖMÖTÖR TEKLA

HOGYAN KELETKEZTEK AZ ÉVSZAKOK? (Szavak száma: 1250)

Egyszer régen a sündisznó és a hód azon vitatkoztak, hogy meddig tartsanak az évszakok. A sündisznó szerette volna, ha a tél öt hónapig tart. Ezért felemelte egyik mellső lábát, és meg­mutatta öt ujját.

- Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány ujj van a lábamon - mondta.

A hód erre azt felelte:

- Én mást mondanék. Nézd csak meg a farkacskámat, milyen sok pikkely van rajta. Annyi legyen a téli hónapok száma, ahány pikkely van a farkamon.

Veszekedtek, vitatkoztak, végül a sündisznó annyira megharagudott, hogy leharapta egyik lábujját, és amikor újból felemelte a lábát, már csak négy ujj volt rajta.

- Lám, csak négy ujjam van, most már azt mondom, hogy négy hónapig tartson a tél.

A hód megijedt, hogy a sün tovább is kárt tesz magában, és ezért engedett. Azóta a sündisz­nó­nak minden lábán négy ujja van.

Amióta a sündisznó győzött a vitában, azóta négy hónapig tart a tél. Később azonban a holló változtatott ezen egy kicsit. Elgondolkozott azon, amit a sündisznó és a hód a télről beszélt, végül így szólt:

- Ha a tél túl hosszú lenne, az emberek nem maradhatnának életben. Ezért a tél tartson addig, ameddig a sündisznó kívánta, de változó legyen, egyszer rövidebb, másszor hosszabb. Lesz egy téli hónap, amikor az emberek összejönnek és beszélgetnek. Ebben a hónapban az okos emberek találós kérdéseket tesznek fel, és mások válaszolnak rájuk. Amikor helyesen vála­szol­nak az emberek, akkor rövid lesz a tél, és hamar jön a tavasz. Amikor azonban senki sem találja el a választ, és sokáig gondolkodnak, akkor hosszú ideig tart a tél.

A NAPPAL ÉS AZ ÉJSZAKA

Valaha régen a sündisznó volt az állatok vezére. Egyszer összehívta alattvalóit, s azt kérdezte tőlük:

- Hogyan szeretnétek: legyen mindig éjjel és sötét, vagy legyen mindig nappal és világos?

Az állatok sokáig vitatkoztak. Némelyek azt akarták, hogy mindig nappal legyen, és a nap süssön az égen; mások azt kívánták, hogy mindig éjszaka legyen, és a hold világítson. A mókus az éjszaka és nappal váltakozása mellett szavazott, de úgy, hogy heteken, hónapokon át nappal legyen, s csak rövid ideig éjszaka. Énekelni kezdett:

Éljen a fény, legyen minden fényes!

Közben a medve is énekelt:

Jöjjön az éj, legyen mindig sötét!

Amikor a mókus énekelni kezdett, a nap felröpült az égre, s piros fénnyel felvirradt a hajnal. Az ellenfelek látták, hogy a mókus kívánsága teljesült, nagyon megharagudtak, és a medve rá akart rontani a mókusra. A mókus azonban szedte az irháját, és a medve nagy mancsa éppen csak megérintette a hátát, miközben egy fatörzsön levő odúba menekült.

Azóta az amerikai mókusnak a hátán ott látszik a fekete medve nyoma. De a nappal és az éjszaka azóta is egymást váltják.

A VÍZ SZABADULÁSA

Volt egy szörnyeteg, Aglabem. Ez a világ minden vizét összegyűjtötte, s attól fogva a folyók­ban nem folyt többé víz, a tavak kiszáradtak, és az emberek mindenfelé szomjan haltak. Végül is az emberek követet küldtek hozzá, és kérték, hogy adna nekik ivóvizet. De a szörnyeteg nem hajlott a jó szóra, csak annyit engedett meg, hogy a hírvivő a mosdóvizéből igyék egyet. Ez a kicsi víz még arra sem volt elég, hogy egyetlenegy ember szomját oltsa.

Az emberek sírtak-ríttak. Az egyik azt mondta: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hal.” A másik: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett béka.” A harmadik: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett teknős.” A negyedik: „Olyan száraz vagyok, mint egy partra vetett hód.” És így tovább. Panaszkodtak, mert majd szomjan haltak.

Végül egy varázslót küldtek Aglabemhez, hogy kérjen ő is vizet az emberek számára. Aglabem azonban kinevette a varázslót is, és azt mondta, hogy szüksége van a vízre, mert abban szeret heverészni.

Ekkor a varázsló a szörnyeteg háta mögött álló hatalmas fát kidöntötte, de olyan ügyesen, hogy az éppen ráesett Aglabemra, és agyonütötte.

Ebből a fából hatalmas folyó lett, a kanadai Szent János folyó, a fa ágaiból pedig a mellék­fo­lya­mok. A falevelekből a folyó torkolatánál tavacskák lettek. Amint a víz elérte a falvakat, az indiánok beleugráltak, hogy igyanak. Azok az indiánok, akik állathoz hasonlították magu­kat, állattá is változtak: hallá, békává, teknőssé, hóddá. Azóta élnek ezek az állatok a vizek­ben.

HOGYAN LOPOTT TÜZET A GYÍK?

A tigris hajdan a nagy folyam partján élt. A tűzről csak ő tudott, tüze nem is volt senki más­nak. A többiek mind nyersen ették a húst, és nagyon szerettek volna tüzet szerezni maguknak. Kérték a tigrist, adjon nekik parazsat, de a tigris nem adott. A tigristől mindenki félt, ő volt a legerősebb a világon. Tudták, hogy mikor eljön a hűvös esők ideje, a tigris tüzet rak a függő­ágya alatt, s úgy melegszik. Elhatározták, a gyík tüzet fog lopni a tigristől, hogy ne csak az melegedhessék. A gyík a zuhogó esőben átúszta a nagy folyót, ment a tigris házához. A tigris megkérdezte:

- Mit keresel nálam, te gyík?

- Azért jöttem - mondta a gyík -, hogy míg alszol, vigyázzak a tűzre, nehogy kialudjék.

A zuhogó esőben kialudt minden tűz a tigris háza körül, már csak a függőágya alatt izzott a parázs.

Amikor a gyík látta, hogy a tigris alszik, nagy titokban nekifogott kioltani a tüzet úgy, hogy vizet köpködött rá. Sistergett a tűz, a sistergésre fölébredt a tigris, megkérdezte, miért sistereg-sustorog a tűz, miért van kialvóban. A gyík meg azt mondta, olyan hideg van, hogy még a tűz is elalszik. E szavakra elaludt a tigris, a gyík meg fogta az utolsó parazsat, a taraja mellé dugta, kiosont a tigris házából, s visszaúszott a nagy folyó túlsó partjára.

Fölébredt a tigris, meglátta, hogy a tűz a nagy folyó túlsó partján vöröslik, de nem tudott úszni, az esőzésben megdagadt nagy folyón semmiképpen sem tudott átjutni a túlsó partra.

Így történt, hogy a tigris, mire megvirradt, elvesztette a féltve őrzött tüzet.

A gyík meg elvitte a lopott parazsat a nagybátyjához, azóta van az embereknek tüzük.

A tigris pedig nyers húst eszik azóta is.

A NYELVEK EREDETE

Az idők kezdetén, a világ teremtésekor még nem volt fény, de aztán Aba, az égi szellem meg­teremtette a világosságot. Embereket is teremtett, sok embert, és ez a sok ember mind csoktau indián¹ volt, és mind csoktau nyelven beszélt. Délről jöttek. Aba, az égi szellem sárga agyagból csinálta őket, ember lába előttük még nem tapodta a földet.

Egy napon összegyülekeztek, felnéztek az égre, s egyre ámuldoztak, hogy felhők járják oda­fönt azt a nagy kékséget. Elhatározták, hogy közelebbről is megnézik a felhőket: fölmennek az égbe.

Sziklákat hordtak össze, a nagy sziklákat egymásra rakták, estére már magas tornyot raktak a sziklákból, de az eget még nem érték el. Aztán leszállt az éjszaka, föltámadt a szél, orkán lett belőle, olyan erős orkán, hogy ledöntötte a sziklákból rakott magas tornyot.

Másnap ismét fölrakták, ám éjszaka, míg aludtak, a szél megint csak ledöntötte a sziklákból rakott magas tornyot.

Harmadnapon megint fölrakták, s mikor leszállt az éjszaka, az építők a sziklatorony tövében feküdtek le aludni. Föltámadt a szél, orkán lett belőle, s az orkán ismét ledöntötte a tornyot, a sziklák rázuhantak az emberekre. De az emberek nem haltak meg, hajnalban fölkeltek, keresni kezdték egymást a sziklák között, szólongatták, de nem értették egymást: a sziklák közül fölkelő emberek mind más és más nyelven beszéltek. Mégis akadtak olyanok, akik az anya­nyelvet, a csoktaut beszélték ezután is, ezek az emberek verődtek össze a csoktau törzsbe.

A többiek, akik nem értették a csoktau indiánok szavát, verekedni kezdtek, ellenségekké váltak, aztán szétszóródtak: voltak, akik északnak, voltak, akik keletnek, mások meg nyugat­nak mentek, különböző törzsekbe verődtek össze. Az eredeti, az ősi nép a csoktauok népe, a csoktauok törzse volt, és az emberek csak akkor szakadoztak különböző törzsekre, nemzetsé­gekre, mikor megpróbálták fölépíteni az égig érő, magas tornyot.