A nagyhatalmak találkozója (1. rész, szavak száma: 804)
A négylábú szabadok királya a hegyoldalon jött volt lefelé, amikor a hercegnő hangját meghallotta.
Szultán
- Beszélnem kell kedves
rokonommal, mondta magában a király, mert úgy látszik, csakugyan van valami a levegőben,
amit nem volna helyes kicsinyelnem.
E rövid magánbeszéd után kinyújtotta sörényes nyakát, feltátotta a száját s elkezdte magából kilökdösni azt a félig morgó, félig röffenő-hördülő bőgést, amely olyan, mintha mély barlangból jönne, s visszhangos szakadékok közűl emelkednék ki, karvastagságú húrokból.
Az erdőség sokat zaklatott lakóin végigfutott a borzongás erre a szózatra, amely jeladás és egyszersmind hívás volt Zulejka számára.
A Menydörgők, odakint az erdő szélén, mindent abbanhagytak, s szájtátva figyelték, hogy merről szálldos hozzájok az oroszlánordítás. Sok Menydörgőnek vert gyorsabban a szive; de egy sem volt köztök, aki önkénytelenül is valami tiszteletfélét ne érzett volna az állatkirály iránt, aki az embernek sohasem volt igazi ellensége, mert beérte azzal, hogy a vadonban élő alattvalói közül vegye ki a dézsmát.
Hanem amikor a király hívására egy völgykatlanból feltört a tigris vontatott, dünnyögő, nyögésbe vesző válasza, akkor egyszerre leirhatatlan düh öntötte el a Menydörgőket.
- Az emberevő! Az emberevő! üvöltötték, remegve az indulattól és a gyűlölettől.
Az egész erdőségen végigzúgott a kétségbeesésnek s az engesztelhetetlen haragnak a feljajdúlása; az elhatalmasodó éjszakában minden bokor ettől a rémkiáltástól rezdűlt meg: «az emberevő!»...
A sziklák kisértetiesen kacagó visszhanggal verték vissza az «emberevő» elátkozott nevét.
A két nagyhatalom, az oroszlán meg a tigris, akközben folyvást közeledett egymáshoz. Zulejka szótfogadott és jött, ami különös kegy volt az ő szeszélyes lényétől, amely engedelmeskedni még a királynak sem tudott.
Szultán eléje ment. Egy tisztáson találkoztak, amelyet a felhők közt bujkáló hold néha-néha, pillanatokra, megvilágított. A király kilépett a tisztás közepére s egy utolsó hördüléssel köszöntötte a bokrok sötétjében lappangó tigrist, amelynek a körvonalait az ő éles szeme már fölfedezte.
Zulejka óvatosan sunyítva, a fülét hátracsapva s hasával a füvet horzsolva tett néhány lépést a szabad térségen, de illő távolságban megállott. Már régebben nem találkozott a felséges úrral, s most egy kis félsz volt benne, hogy vajjon a sok galibáért, amivel a Menydörgőket a szabadok nyakára csődítette, nem kap-e ki?
Hanem a király nem látszott haragosnak. Inkább megint az a bolondos izgalom vett erőt rajta, ami egyízben már arra késztette, hogy valóságosan udvaroljon szépséges rokonának. Most sem állhatta meg, hogy leereszkedően meg ne jegyezze: - Hercegnő, önért igazán kár volna, ha a Menydörgők...
Nem fejezhette be, mert India gyöngye hízelegve vágott közbe: - Ha a király pártfogásába vesz, ezer Menydörgőtől sincs mit tartanom.
Szultán felemelte a nyakát, amelyről majdnem fekete sörény omlott le könyökéig. Nézésében a hódító daliák tüze volt. - Jöjjön közelebb, kedves rokon, mondta biztatóan, inkább kérve, semmint királyi felsőséggel.
Bengália leánya azzal a sompolygó nesztelenséggel lépdelt a Felség elé, amely csupán csak a macskák sajátsága. Amint egészen mellette volt, merész bizalmassággal törüszkölődött hozzá, s úgy sétált végig magasra tartott feje alatt.
Ha ezt a Szultán egykori felesége látja, abból alkalmasint véres féltékenységi jelenet fejlődik vala. De a furcsa kis idill igy sem maradt teljesen titokban. A sűrűség homályából röfögő, boszús, izgatott hang tört elő: - Ha a királynak légyottja van, vezesse barátnéját a vadkomlósátrak alá. Ez itt a gorilla tanyája s a gorilla most beteg, nyugalomra vágyik.
- Ez Cézár! mordúlt fel a király meglepetten.
- A gorilla! - szólott Zulejka, s ösztönszerüleg nyújtotta ki a karmait. Eszébe jutott a nagy majommal való minapi találkozása.
Szultánban, annak hallatára, hogy a gorilla beteg, feltámadt a királyi nagylelkűség.
- Jőjjön ide a gorilla, szólt oly hangon, amelyben nyugodt rendelkezés, jóformán parancs volt. Ha beteg, mindenkép elnézők vagyunk iránta, bántódás nem éri. Megbocsátjuk illetlen modorát, sőt bevonjuk a tanácskozásba, aminek eljön az ideje, minthogy a Menydörgők megindították a háborút ellenünk.
A bokorban erős szöszmötölés támadt s néhány másodperc múlva egy magas, zömök, fekete alak bujt elő a cserje közűl, sipoló lélekzettel, s közben-közben elfojtott hangon nyögve:
- A Menydörgők! dörmögte a gorilla s fenyegetőleg emelte fel jobbját, amelyben most is hatalmas furkót szorongatott. Én már megismerkedtem velök némileg. Egy tűzdarázs megcsípett s a fúlánkja belém tört. Balkaromban érzem.
- Hogy lehettél olyan vigyázatlan? kérdezte a király. Lásd, a hercegnőt mióta üldözik s ő úgy surran el előlök, mint a kígyó.
A gorilla fölmordúlt: - A hercegnő nem férfi és nem is rokonsága az embernek. Én láttam a fehér nőt s el akartam rabolni, hogy ne unatkozzam úgy.
- És rajta vesztettél, vágott közbe Szultán. Szegény bolond te; no majd lesz módod benne, hogy boszút állhass. A Menydörgők hívás nélkül is jönnek.
Zulejka kéjesen nyávogott: - Mennyi embervér! mennyi! Sok édes embervér! - Kóstold meg egyszer te is, király!
Hirtelen elhallgatott s figyelni kezdett. Felborzolt szőrrel lépett hátra. - Hallottátok? kérdezte halkan, idegesen.
Szultán s a gorilla fülelt.
A völgy felől, az avaron, lassú, egyenletes csúszás neszét vehette észre, akinek nagyon finom volt a hallása. A csúszás halkan súrolta végig a száraz avart s időnkint csöndes sziszegés vegyült ebbe a gépies hangba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése