Jönnek a Menydörgők. (1rész, szavak száma: 757)
Az erdő szabad lakosait időközben olyan izgatottság fogta el, aminő még soha.
Csendkedvelő volt valamennyi, de a csend és a nyugalom hovatovább fogyott, lehetetlenné vált itt. Még a rengeteg legbelsőbb, legtitkosabb sűrűségeibe is elhatott annak a híre, ami a síkon történt, s ha éjjente a hold sápadt fényén kívül, élénk pirosságot láttak a szabadok a messzenyíló égboltozaton: tudták, hogy mi az; hogy az agyonzaklatott ember föléget odalent mindent, ahol még búvója lehetne a rettegett rémnek, India gyöngyének.
 |
| Farkas a kengyelfutó |
Az sem volt titok többé, hogy a Menydörgők most már nem elégszenek meg a védelemmel, hanem halálos elkeseredésökben támadni készülnek. A kengyelfutó-farkas megszorított volt az erdő szélén egy kis falusi kutyát s kifaggatta. A szegény kuvaszkölyök reszketve mondta el, hogy a «Nagybajúszú», a Menydörgők vezére, mindennap száz lövést tesz gyakorlatképen, s hogy lövései borzasztó biztossággal ölnek. A rabló szabadok a közelébe se juthatnának, hogyha szét akarnák tépni. Kilőné még a szemök világát is.
A rabló szabadok már napok óta csak a «befelé-nyelvet» használták. A nagy volapük - a kifelé-nyelv - árulójok lehetett volna, hogy íme, mennyire meg vannak zavarodva. Ezt pedig röstelték volna azok előtt, akik eddig úgy néztek rájok, mint félelmet nem ismerőkre.
Az egykori kormányzó, Barlangi, folyvást azon sopánkodott, hogy miért nincs most tél. Akkor ő bebújnék valami sziklaodúba, az ember ott rá nem találna. Most ellenben nem bírná ki a hosszas koplalást az önkényt vállalt börtönben.
 |
| Barlangi, a medve.. |
A hegyek a távoli lövöldözés durranásait verték vissza, halkan. Ezek a szokatlan vészjelek még Szultánt is izgatták. A szabadok királya idegesen bődült egyet-egyet, amire mintha ezernyi embertorokból jött volna meg a zúgó, égre jajdúló válasz.
Ravasz alázatosan kérte a királyt: Felség, ha lehet, tűrtőztesd magadat. Lásd, hatalmas hangod még sokkal biztosabban árulód, mint a puha földbe taposott nyomod. A Menydörgők első sorban titeket keresnek, akik nagyok és rettentők vagytok.
Szultánt elöntötte a düh erre a beszédre: - Mit? hát bánom én, ha az egész világ minden kétlábú férge rám támad is? Inkább vesszek el százszor, semhogy gyávának lássanak! A bujkálás nem az én természetem. Segítsenek azzal magokon a félénk fűevők.
És ujra nagyot bődült; hangja túlharsogta volna az orkánt is.
Ravasz odább sompolygott. Csikasz, akinek még most is meg volt perzselve a bőre az égő lápról menekülése emlékeképen, csudálkozva kérdezte:
- Mit vigyorogsz? Mi okod lehet a megelégedésre?
A fiskális hirtelen komoly arcot vágott. - Ej, mondta, csak ásítottam egyet; - sem éjjel, sem nappal nincs már módunk az igazi pihenésre.
- Már az igaz, felelt Csikasz. Magam is olyan fáradt vagyok, hogy majd eldűlök. Bebújok egy kicsit a vadkomló közé; - ott van egy kis ebédem eldugva, - no, csak éppen egy személyre való, tette hozzá hamar, nehogy felkeltse Ravasz érdeklődését. Azután sarkon fordúlt.
- Szervusz! Jóétvágyat! kiáltott utána a fiskális. És magában azt gondolta: «ostoba tökfilkó, - mintha nem tudnám, hogy az este egy őzgidát vágtál le; azt hiszem, keveset találsz a maradékból, minthogy magam is abból reggeliztem.»
Körülnézett s látván, hogy egyedül van, megint széjjelhúzta huncutkifejezésü keskeny pofáját.
- Hogy minek örvendek? röhögte halkan, önmagának. - Annak, hogy valamennyien buták és képzelődők vagytok. - Lám a király egyre-másra ordít, - hiúságból. Nem szeretne gyávának látszani!... Tudtam, hogy ha beadom neki a motoszt, el nem hallgat. (Az oroszlán nagyot ordított ebben a pillanatban is.) Csak bőgj, - kacagott Ravasz hangtalanúl: - csőditsd erre a Menydörgőket! - Mi, gyöngébbek, sokkal könnyebben menekülhetünk így, valahol máshol, ahol a nagy hatalmakat senki sem keresi.
Lement a völgybe s elkezdett ügetni, mint akinek titkos, de tudatos útja van. A patak medrében elvesztek lépései. Ott, a nyirkos puha földön, a legparányibb zajt sem okozta, amint óvatosan előre nyomúlt. Sokáig haladt a mederben, mindaddig, amig egy ponton a patak esése valóságos kis zúgot nem alkotott. Itt egy ügyes szökéssel kipattant a hallgatag erdőségbe, amely ezen a ponton még teljességgel csöndes és elhagyatott volt.
Verőfényes erdei rét terült előtte, amely a hegyoldal déli részét foglalta el. A virágos rétecskén temérdek méh döngött, s valamivel fentebb, ahol az erdő megint áthatolhatatlan sűrűséggé folyt össze, feketerigók röppentek egyik bokorból a másikba, a gyönyörű magas fű közé rejtett sziklatömbök fölött.
Ravasz felugrott egy ilyen sziklatömbre, amelyre éppen rásütött a nap s amely körül árnyékos bujasággal tenyészett a sokféle vadfű, közte egy pár nehézlélekzetű is, amitől nyirkos, dohos szag terjedt el a kis sziklavár alján.
- Sátán, itthon vagy-e? - kérdezte, s óvatosan pislogott lefelé, készen arra, hogy szükség esetén rohanva meneküljön.
A szikla alól halk sziszegés hallatszott; hosszas, vontatott sziszegés, hasonlatos egy mély sóhajtáshoz. Ravasz megkönnyebbűlt. A vörös ördög nem haragszik, mondta. Hangja szelíd és türelmes. Ha mérges volna, már kicsapott volna dühében a sziklája alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése