Gyanus jelek. (1. rész, szavak száma: 882)
Az égő nád szagút azután napról-napra érezték a rengeteg erdőben lakó «szabadok.»
A levegő tele volt füsttel s már nem is lehetett tudni, melyik felhő igazi az égen és melyik van parányi koromszemcsékből, amiknek a milliárdját egybegyűrve hajszolta maga előtt a végtelenség utain a szél.
Valami történt odalent a síkon, ami mindenfelé nyugtalanságot keltett. Az éjszakák félig-meddig nappalokká váltak az állandó fényesség miatt, ami az égaljáról élesen verődött vissza, s ami olyan volt, mintha tíz nap akarna fölkelni, kibújni a szemhatár mögül, de nem bírna.
Ott a pokol tüze égett, olthatatlanúl.
A zaklatott, holtra rémült ember nem tudott magán másképen segíteni: felgyújtotta a nádrengeteget, hogy kiüldözze belőle a szörnyű rémet, az emberevő tigrist, amely ott választott volt magának lakást, s onnan rendezte borzalmas kirohanásait a falvak környékére, a védtelen, kétségbeesett pásztornépre.
A szárnyasok legkönnyebben hozhatták a híreket, hogy mi történik a pusztaságon. Villám minden hajnalban azzal indúlt el az őserdő széléről, hogy egy óra múlva itthon lesz és jelenti a királynak: mi ujság, mikor lesz már vége a korombűznek, amit a Felség orra sehogy sem tudott megszokni. De bizony a sólymot nem látták estig az erdő urai. Ha egyszer elragadta a vadászszenvedély, annak mindent alárendelt. Hiába indúlt hazafelé, hogy a legujabb tapasztalatokról számot adjon: a kétségbeesetten röpködő, jajgató, szakadatlanúl mozgó lápi madarak látása megrészegítette. Dőzsölt a gyilkolás gyönyörében, s egyik bíbicet a másik után vagdosta le a levegő hullámai közül.
Gonosz, a héja, maga is megsokalta, amiben nyilván nem kis része volt az irigységnek. Hisz ez a szárnyas hiéna minden nagy ügyessége mellett sem tudhat méltó vetélytársa lenni a sólyomnak, amely akkor kerít magának zsákmányt, amely percben akar. A sólyom annyi, mint a cikázó villám: vágása akár a hasogató menykőcsapás. Ő maga is tudja ezt, s inkább nem támadja a földön ülő madarat, nehogy amint lecsap rá, önmagát törje össze zuhanása tüzességével és ellenállhatatlanságával.
Alig hallotta Gonosz, hogy a király nyugtalankodik, leszólt hozzá: - Villámot várod? azt ugyan várhatod. Bíbicre meg gémre vadászik. Kisebb gondja is nagyobb ilyenkor, semhogy veled törődjék. Majd megjön este, jóllakva, fáradtan. - Akkor talán leereszkedik, hogy szóba álljon veled.
Szultánt ez a fitymáló, ingerkedő beszéd kihozta sodrából. Dübörgő hörgéshez hasonló hangon ordított fel: - Hol van Vitéz? Hívjátok ide nekem a barátomat!
Vitéz, a sas, csudálkozva értesült koronás társa izgatottságáról, s nagy körívben ereszkedett le egy óriás tölgyre, amely alatt az oroszlán hüsölt.
- Mi baja az afrikai hősnek? kérdezte barátságos hangon.
- Alattvalóid közt engedetlenek és léhák vannak, - bőgte az oroszlán indulatosan. Villám még sehol sincs, pedig napi parancsban volt, hogy övé a hiradás kötelessége. Követelem, hogy hazahívasd és példásan megfenyítsd.
A sas bámult és komoran hallgatott. Végre megszólalt: - Nem jól teszed nagyúr, hogy ily fennen beszélsz. Tudnod kellene, hogy a vándorsólyom legkedveltebb szolgám, akit megbüntetni különben sem tudnék. Ő mindnyájunknál gyorsabb. Suhanó, a törpe sólyom, az egyetlen, aki utóléri; de vele szemben ő is tehetetlen. Suhanó a röpülő sasnak is a hónaljába vágódik, ha akar, s kikezdi, kimarja; - de Villám épp oly ügyes erőművész a levegőben, mint ő; jaj volna neki, ha meg merné támadni. Azután (itt felemelte hangját a madárkirály) ki is kérem magamnak, hogy népemmel megkérdezésem nélkül rendelkezzél.
Az oroszlán boszúsan mordúlt fel: - Mit? te megleckéztetsz, ahelyett, hogy királyi barátságomra büszkén a kedvemben járnál? Tudd meg tehát, hogy minden hányivetiséged ellenére is nagyon csekély vagy hozzám képest. Ha a röpülés adománya az enyém lenne, úgy vernélek el, ahogy akarnálak. Legnagyszerübb tulajdonságod, a röpülés, neked csak arra jó, hogy nem éppen túlságosan vitézül tudj előlem kitérni.
Szörnyű víjjogás szakította félbe e szavakat. A sas a tölgyfa koronáján tollát borzolta s nagyokat rikácsolva verdeste a szárnyát.
- Szárnyasok!... madarak!... szolgáim!... igazi urai a világnak!... kiáltozta, - hallottátok-e? A négylábú barom megsértett engem s bennem valamennyiteket. Jók voltunk hozzá s ő még lenéz, megvet!... A földhöz ragadt féreg megvet minket, a felhők közt járó korlátlan szabadokat!... Ha ketten egyszerre rohanunk neki, rögtön kiverjük a szeme világát. Vak koldús lesz belőle, minő a vakondok. De az legalább járhatja a föld alatt is a maga utait; - hanem mit csinál szem nélkül az oroszlán? legfeljebb ordít, mint a szamár. Vajjon melyik kérődző siet majd hozzá panaszos éhbömbölésének a hallatára, hogy így szóljon: te koldúskirály, gyere, egyél meg engem; eljöttem hozzád magam, minthogy vadászni már nem tudsz!... Az erdő hencegő zsarnoka büntetést érdemel, korlátlan szabadok! Jertek, sorakozzatok, jeladásomra rohanjátok meg; - tépázzátok meg: hadd emlékezzék a mai napra!...
Erre a lázító beszédre különös mozgás támadt az erdőségben. A ragadozó madarak egész légiója jött; suhantak, villantak, zuhogtak, a sas köré gyülekeztek. Még Gyász sem hiányzott, a félszemü holló. Sőt előkerültek a szajkók, a hegyescsőrű fakopáncsok, a varjak és a szarkák. Rövid idő alatt olyan zsinat kelt, hogy az oroszlánnak szinte szorongó érzése támadt miatta.
Ki tudja mi történik, ha a válságos pillanatban elő nem toppan a bozótból Ravasz, a fiskális, akit Hóhér kisért.
A hiúz tudniillik nagyon is adta, hogy ő a trón rokona, el nem maradhat a Felség mellől.
A vén rókának csak annyi ideje volt, hogy hamar odasúgja Szultánnak: - Király, ne felelj most. A harag mindig rossz tanácsadó. Bízd rám a dolgot; én majd elintézem. A felelősséget magamra vállalom.
Annál pedig nincs kellemesebb, mintha a bajban levőről valaki leveszi a következményekért való helytállás sulyát. Ezért még a királyok sem szoktak neheztelni. Szultán kegyesen intett Ravasznak: - Tedd, amit akarsz, hűséges hívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése