Éjszaka. (4. rész, szavak száma: 1305)
 |
| Zulejka |
- Az ember üldöz, igen! Hajh, király, miért nem váltottad be igéretedet, hogy meglátogatsz egyszer a nádasok vidékén? Hadd láttad volna a fehér csontokat mindenfelé. Az embercsontokat, király! hallod-e?... Zulejka szomjas, folyvást szomjas; más, mint embervér, a szomját el nem oltja. Százat vágtam le eddig a puha férgekből, akik a falvaikból se mernek már kilépni. Én mindenütt ott vagyok, mint az átok, mint a menykőcsapás. Az ember retteg, a nádasok égnek, a pusztát tüzetköpködő Menydörgők járják; engem keresnek mindenütt, ahol nem vagyok. A föld megmozdúlt, a világ felfordúlt; az ember sír és jajgat, csak én vagyok jókedvű. Azt mondod, beteg voltam. Tudod, a harc a nagy bikával;... egy pár oldalbordám bánta; de már beforrt a seb; elmúlt a baj. A nádas vize enyhít, kiszívja a tüzet a sebből; a lengeteg folyvást hűs árnyékot kínál. Járhatatlan az ősnádas, amely háromszorta magasabb, mint az ember; a gyáva ember, aki oda utánam soha sem merészkedik. Csak kint ülnek lesben, szénaboglyák tetején s a lajtorját felhúzzák magok után. Ott gunnyasztanak keserves éjszakákon át s villámló szerszámaikat őrzik, hogy azt is meg ne egyem.
 |
| Gém |
Ha néha tréfából elbődülök, befúrják magokat a boglya tetejébe, vagy lerohannak lajtorjáikon s hazáig meg sem állnak. Hallanád, miket beszél rólok a naplopó gémeknek a hosszúlábú kelepelő madár!... Ó, hogy pusztítanám el valamennyit, király!
A hím oroszlán szemében a tetszés csillogása lobbant fel. A berber hős meg nem állhatta, hogy valami kedveset ne mondjon vérszomjas rokonának.
- Szép vagy! - szólt, majdnem röstelkedve a vallomása miatt, amelyben nyoma sem volt leereszkedésnek, hanem annál több hízelgést lehetett belőle érezni.
Zulejka kissé félrefordúlt; hosszúkás arcán mintha gyönge mosoly játszadozott volna. Magában mondta:
- Ejnye, no lám, még utoljára kisül, hogy tetszem a királynak.
A király talán először volt zavart az életében, mert hogy Bengália gyöngyének elbizakodott mosolyát észrevette. Sietett, hogy másra terelje a beszédet.
- Nos, eszerint hát korlátlan úr vagy odalent, mi? Tejben, vajban úszol... Vagy mondjuk inkább: vérben.
Zulejka hallgatott. Homlokára mély ránc szökkent. Ismét vadság ömlött el egész lényén. Csak a menekülésre és támadásra egyaránt mindig kész vadállat maradt belőle a levetett kacér álarc mögött.
 |
| Szultán |
- Ne hidd, király, felelte, - meg kell vallanom, hogy még most sem igazán a magam jószántából jöttem. Már említettem úgy-e, hogy a lápok égnek?... A nagy nádasokat felgyujtották. Az emberek nagy csapatokba gyülekeznek. Vezeti őket valaki, aki bátrabb a többinél; aki buzdítani tudja valamennyit; akinek hisznek; akiben bíznak, s akitől én is ösztönszerüleg félek.
Szultán erre a szóra kiegyenesedett. Ezt azt érzést ő még soha sem ismerte. S íme, Zulejka, a dsungle legmerészebb atletája, az acélrugókon túltevő, most félelemről beszél!...
Messziről, nagyon messziről, harangkondúlás hallatszott el a hallgatag erdőig. Az ég alja alig kiszámítható távolban hajnalpiros volt. Mintha a nap derengő sugara lett volna, pedig nem arra volt kelet.
A «bengáliai» elfojtott hangon súgta a királynak:
- Hallod a harangot? most is félreverik. Nagy tűz van valahol. Mintha a föld is égne. A nádasból a lángnyelvek kicsúsztak a száraz fűvel borított mezőkre. A futó láng közt az ember engem keres. És Ő is ott van: Ő, a félelmes, a legbátrabb menydörgő. Ő jár elől és a nevemet kiabálja. Ő még a tüzes perje közt is előre hatol: a zsombik púpjain lépdel s átkutatja a lápi szigeteket: hátha ott rejtőzöm! - Király! Ő ide is eljön, meglásd. Az ember zászlókat hordoz szanaszét és sírva imádkozik; - csak Ő nem hajtja le a fejét. Előre néz s szemében kővé vált villámok laknak. Én láttam! Én láttam!! Király, én egyszer szemközt néztem vele. Elrejtőzve a nád sűrűjében, lestem rá, hogy megöljem, széttépjem; de amint egyenest jött felém és szúró nyilak vágódtak a szemembe tekintetéből: megdermedtem, elgyöngültem, reszketni kezdtem. Alighogy minden erőmmel is el bírtam menekülni. Mintha a testem ólomból lett volna: mintha borzasztóan bágyadt lettem volna. Futottam, mert nem álltam a szemét; hozzád igyekeztem, hogy megtudd te is: Ő jön. Király! az emberek serege előtt Ő van! A szabadokra nehéz napok várnak.
A hím oroszlánon végigfutott valami, amitől felforrt az indulata.
- Ugy jajongsz, mint a vén asszonyok! - mondta. - Hova lett régi erőd, bátorságod? Igy ijedezni a farkasok is tudnak. Nem gondoltál arra, hogy akárki jön is: engem talál itt? Engem!! hallod-e?
Szörnyü ordítással pecsételte meg büszke szavát. Nyomban ismételte a fellegekig ható riasztót. Lélekzetvételét erős hörrenések szakították meg. A mély erdőn végigviharzott üzenete, amint elbődülve hívta alattvalóit: - Szabadok! Szabadok! Ide hozzám!
 |
| Barlangi, a medve |
Barlangi szívdobogva ugrott talpra s elkezdett vágtatni, ahogy nehéz teste csak bírta.
- Megmondtam, kitaláltam, - hebegte, - tudtam, hogy ilyesmi lesz a vége, hogy gyűlés lesz nemsokára. Csak már Ravaszt ne hordaná az ördög összevissza. Én még beszélni sem tudok a fogvacogástól, ha rám förmed a király.
Az erdő egyszerre felébredt álmából. A király szavát meg kellett hallani mindeneknek. Robogás, lótás-futás zaja támadt. A lombok zúgtak, suhogtak.
 |
| Vitéz, a vén sas |
Vitéz, a vén sas, egy magas fán izgatottan emelgette a szárnyát s lekiáltott Hóhérra, aki gyors sompolygással villant el alatta: - Mi baja lehet a kollegámnak? Ha a négylábuak királyának szüksége van ránk, csak szóljatok; jövünk. Harcosaim a berber hős minden ellenségének kivájják a szemét.
- Ostoba vagy, Vitéz, szólt Hóhér szemtelenül; jobb, ha a magad szép szemére vigyázol ezúttal. Tudd meg, az ember jön erre seregestől. Nekem már felfedezte Tünődő, akit Barlangi az ügyvéd után küldött s aki Rémmel, az éjjeli őrrel beszélt.
- Az ember? - kérdezte Vitéz, kissé bután. - Hát akkor csak csináljátok a dolgotokat. Engem majd meglőttek egyszer, pedig azt hittem, hogy hozzám a tűzdarázs fel nem juthat. Én egész népségemmel elvonulok innen: az emberrel én bolondul ki nem kezdek.
Most már keleten is kezdett elpirúlni az ég. Hajnalodott. Az erdő lombjairól olvadt kristálycseppeket rázott le a feltámadó szél. Az éjszaka búcsúzott a földtől.
A szabadok sietve csörtettek a király szine elé.
Elől jártak a húsevők, akik egymástól, kivált ilyenkor, mitsem tarthattak. Hátul riadoztak félénken a növényevők, akik sohasem tudhatták, nem nyúzzák-e le a bőrüket a hegyesfoguak.
 |
| Matróna, az idős szarvas-tehén |
Matróna, az idős szarvas-tehén, befelé-nyelven igazgatta a csapatát s magyarázta a fiatalságnak, hogy merre iramodjanak el utána, ha jelt találna adni.
Rém, az őrbagoly, meghallotta s dorgálva mondta: - A kifelé-nyelvet kell használnotok, ti szerencsétlenek. Hisz’ csak most hirdettem ki, hogy a király rendeletéből nyilvánosan a nagy volapük járja. Ha Álnok, a vadmacska, hallotta volna, jaj lenne tinektek. Ő a besúgója Hóhérnak, aki viszont a király főrendőre.
Ugyanekkor Ravasz, a fiskális, mégis a befelé-nyelven szólt az arisztokraták növekvő csoportjához: - Bátrak legyetek; a paraszt ne lássa, hogy féltek; - hova lenne akkor a tekintély? - Szavait a király harsogó, földet reszkettető ordítása szakitotta félbe.
- Szabadok! Kedvelt hívünk, a fenséges hercegnő, India dísze, fél. Ti is félhettek akkor. A villám jön! «Ő» jön! Élesítsétek a karmotokat, ráspolyozzátok minél hegyesebbre a fogatokat!
- Mi is? - kérdezte halkan és bárgyúan egy fiatal őzsuta.
Matróna intett Csellenőnek: - Eleget tudunk, a végét ne várjuk meg, menjünk.
A kérődzők, mint rendesen, most is elszökdöstek. A király szavát messziről is eléggé hallhatták. Attól a hangtól vészterhesen zúgott az egész erdő.
- Szabadok! Készen legyetek! Ha itt lesz az ideje, hadba hívlak mindnyájatokat!... Az erdő a mienk; a szabadság a mienk! Egyiket sem adjuk!...
- Egyiket sem adjuk! - süvített fel az égig a szabadok esküje.
A déli szél mind erősebben fujt s hirtelen beborúlt az ég. Esni kezdett.
A fiskális felszimatolt s foghegyről súgta oda Barlanginak:
- Jó-jó! csakhogy az ázott földön mindnyájunk nyoma árulónk lesz.
A lombot verdeső reggeli esőtől dideregve borzongott össze a völgykatlan szélén Cézár. - Hogy ordítanak, hogy üvöltenek, - mondta magában, hallatára a szabadok lármájának. Mintha sárkány volna a torkában mindegyiknek. Pedig a Vörös ördög egymagában is elbánnék velök, - tette hozzá keserű vigyorgással, amelytől rettenetessé vált amúgy is torz, fekete ábrázata.
Az eső pedig csak esett, mindjobban esett, mintha uj özönvíz akart volna leszakadni, hogy elborítsa a földet.
Vagy talán, hogy eloltsa a terjedő nagy tüzet, amit az égő láp pernyéje nyomán a maga erejéből már meg sem tudott volna akasztani a gyarló, élhetetlen ember.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése