Éjszaka. (2. rész, szavak száma: 800)
Cézár sompolygó moszatolásra lett figyelmessé. A nagy erdő szélén, a bokrok közt, vigyázva csúszott erre egy sötét árnyék. Amint a tisztásra kilépett, a hold teljesen megvilágította.
Ott állott Zulejka, a leégett cirkusz dísze, Abdullah gyilkosa, az embervérivó, a maga megbűvölő borzalmas szépségében.
Az éj csöndjében messziről verődött vissza a futó szarvasok vágtatása. A Csíkos fojtogató felemelte gyönyörű fejét s mint a vizsla, szaglászva szítta a levegőt. Kegyetlen tekintete zöldesen villogott. Puhán és könnyedén lépett előre; karmait behúzta. Eleven árnyékká változva indult a vén tölgy felé, amely mögött Cézár izgatottan leste, hogy mit akar a tigris, amely ily váratlanúl lepte meg itt.
A Csíkos fojtogató megérezte a veszedelmes majmot s nyávogásba vesző halk morgással fejezte ki nyugtalanságát. Farkavégét idegesen mozgatta, s elnyújtózott, lelapúlt, mintha ugrásra készűlne.
Cézár nem bírta tovább magába fojtani aggódással vegyes dühét. Röfögő ordítást hallatott s agyarszerü szemfogát csattogtatta; iszonyú öklével a mellét döngette, amitől ujra köhögni kezdett. De védő fája mellől mégsem mozdúlt.
A tigrist is ugyanaz az érzés fogta el, ami a gorillát. Dühös volt, de egyszersmind félt. Sohasem volt alkalma afféle erőpróbára, amilyen a gorillával való harca lett volna. Vegyes indúlatában ő is rázendítette haragja bősz riadóját. Elbődült. Farkával a gyepet verdeste, karmaival a kiálló fagyökeret tépte; fülét lelapította; szörnyű szájából kivillogtatta tépő fogait.
- Nem félek tőled, nem! - bömbölt a gorilla; - ha ide mersz jönni, belemarkolok a torkodba s megfojtalak!...
- Csak másszál ki onnan a fa mögűl, majd meglátod, mi az, kikezdeni India leányával, - felelt a tigris, sunyin.
Az erdő visszhangzott harsogó lármájoktól. Néhány másodpercig úgy volt, mintha égzengés viharzott volna végig a szakadékokon.
Rém, a füles bagoly, halált jajongott. Az erdő szélén két farkas kullogott. Ordas meg Csikasz. Csikasz a síksági nádasból jött volt. Amint Zulejka bőgni kezdett, megtorpant. - Ismerem ezt a hangot, mondta. Egy pár héttel ezelőtt hallottam odalent. Jó lesz iszkolni innen.
Farkokat a lábok közé csapták, úgy siettek be a sűrűségbe, minél kevesebb zajjal.
A nagy mozgalomnak váratlan eset vetett véget. A harmadik völgyben, ahol a cserjés végén már kezdődött az erdei legelő, mély menydörgés hangzott fel, amely egyik hegyoldaltól a másikhoz verődött.
A király szólott közbe. Tompa felhördűlése ezt mondta: - Elég a lármából!... hallom India gyöngyének a hangját!... Ha panasza van, jöjjön elém; úgyis várom, mert tudom, hogy a nádasokat el kellett hagynia!... Udvaromban mindig őt illeti az első hely! A nagy majom menjen a dolgára! A «kékvérü macskák», akiket gúnyolni mert, könnyen emberségre taníthatnák!
A király szavai a tigrist kissé lecsillapították, de annál jobban nekibőszítették a gorillát.
- Mi? ti zsarnokok! ti vérszopók! ti mertek pálcát törni afölött, aki különb tinálatok?! Egy életem, de annak egy élet az ára, ha még oly nagyot tudtok is karmolni. Jer hát te hírhedt szépség, te bengáliai tündér, vagy hogy a csudába neveznek hízelgőid! Jer! a gorilla párbajra kél veled; úgyis vesztét érzi, úgyis a halál kutyája ugat már belőle.
Igy szólt s aközben kilódította otromba nagy testét a tölgy mögűl. Markában akkor már megint ott volt a bunkós végü fütykös, amit haragosan rázott.
Elkezdett fuldokolva köhögni s ez végzetes lehetett volna rá, mert a megsértett tigris ujra lelapúlt, hogy most már irgalmatlanul megrohanja. De a válságos pillanatban mind a két küzdésre kész fél rémülten ugrott hátra.
Közöttök, szinte mértani pontossággal egyforma távolságra, megéledt egy galy, amely eddig mozdulatlanúl feküdt egy helyben. Most hirtelen felemelkedett, himbálódzó testtel kiegyenesedett, s amint a hold fénye ráesett, mintha bágyadt vörösség futotta volna be. Élesen sziszegett.
A tigrisnek minden szál szőre égnek meredt; rekedt nyávogással hátrált vissza a sűrűségbe.
A gorilla nekirohant az ezredéves tölgynek s kaffogva, fogát csikorgatva, rémült tekintettel kapaszkodott fel a vastag fára, amelyen nemsokára olyannak látszott, mint egy csúf nagy bogár.
Már nem törődtek egymással. Már csak a «Vörös ördögöt», a gonosz korallkígyót lesték, hogy vajjon melyikökben készül halálos kárt tenni. A «Vörös ördög» ellenben nem volt ezúttal rossz indulatú. Megelégelte a félelmes hatást, amit cirkuszbeli két társára tett. Mindössze is egy kis gonosz tréfát engedett meg magának, amikor mindakettő számára odavetette:
- Ha meguntátok az életeteket, sohse erőlködjetek, ne veszekedjetek! Jöjjetek hozzám egy ölelésre, egy csókra. Az én ölelésem puha, selymes, hűvös; az én csókom égő és mégis örökre lecsillapító! Csak szóljatok, ha kellek; - csak szóljatok!...
Ezzel a kígyószokás ellenére szinte lármásan, csöppet sem óvatosan csúsztatta végig síkos testét a zizegő avaron. Tudta, hogy nincs a világon élő lény, amely ész nélkül ki ne térne neki.
Már régen eltünt a völgybe vezető sűrűség közt, amikor a Csíkos fojtogató, meg a gorilla, még folyvást az ő mozgását leste. Pedig a hímoroszlán, a kiszabadúlt rabkirály, egyre hallatta hörrenő hívását, ami Zulejkának, Bengália gyöngyének szólott.
A Csíkos fojtogató visszafelelt a királynak:
- Megyek király, megyek! Légy türelmes egy kicsit!...
Ordítása vontatott bőgésbe veszett, amelyet a völgy lappangó, elhaló visszhanggal ismételt meg. A csillagos, fényes éjszakában borzalmasan remek volt ez az üzengetés. Az erdő lakói mind megremegtek belé.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése