Zulejka szomjas. (4. rész, szavak száma: 1248 )
A fehérhasú bíbicek jajongva
emelkedtek fel a rétről s gyors és villanó szárnyalással siettek arra, ahol a
katasztrófa történt. Kíváncsiak voltak, s ha máskor a pásztor kutyája fölött is
percekig sürögtek-forogtak és szidták: most éppenséggel nem tudtak betelni a
lármával, a pöröléssel; hisz ilyen óriást, ilyen tulipántarkaságú idegent, itt
még sohasem láttak.
A bíbicek közé elvegyűltek a cerkók, a kis halászmadarak, amelyek kercegve szálldostak össze-vissza és hívogatták egymást. Meg-megállottak a levegőben s libegtek a vért nyaló tigris fölött, mint a pille.
De mindezek nyugtalansága csak afféle szinpadi zajjal járt, aminek nem volt a tigrisre nézve jelentősége. Az igazi forrongás máskép mutatkozott.
Bodros, a pásztor komondora, volt az egyik komoly nyugtalanító. A szegény hű eb, amely éppen egy a mocsárba tévedt borjút hajszolt volt kifelé, amikor a gazdája kergetni kezdte Halvészt: dühös ugatással közeledett, amidőn Zulejka megrohanta a pásztort. A szegény kutya ösztönszerüleg megérezte, hogy rettentő ellenféllel van dolga, mégis szőreborzoltan futott errébb, amig csak meg nem látta, hogy a gazdája mozdulatlanúl fekszik a borzasztó tigristalpak alatt. Ekkor megállott, farkát a lába közé csapta, fülét réműlten lapitotta le s rekedt, hörgő hangon kezdett üvölteni, fel, az égre.
Alig néhány lépésnyire volt Zulejkától s India gyöngyét ugyancsak boszantotta kétségbeesett riasztójával.
Szegény Bodrost még nézni is szánalmas volt.
Hűséges szíve megmondta neki, hogy itt most szörnyű gyász van. Vége a barátjának, az édes gazdájának, akivel annyi jó időt töltött a mezőkön; akinek igaz, becsületes, meg nem vesztegethető társa volt. Csak vonított hát, leírhatatlan keservvel, elnyújtott, remegő, el-elcsukló hangon, amely a bánattól még mélyebb volt, mint rendesen.
Valahol, nagyon messzire, a nagy nádasban, mintha visszhang lett volna, megszólalt rá egy búgó, ümmögő, lemélyedő másik vonítás, amelynek hallatára az «emberevő» egy pillanatra felütötte a fejét.
- Lám, lám, - gondolta magában, - de sokan vagytok. Egyik eb, a másik kutya, még ha farkas is, én mondom! - s hozzá tette: ha megúnom, majd közétek ütök.
Amott csakugyan egy farkas felelt a pásztor nagy komondorának, ami elég különös dolog volt. Mert a farkas csak ritkán, nagyon ritkán szólal meg fényes nappal. Akkor sem ilyen gyönyörü nyár-időben. De a Bodros hangja megtévesztette ezúttal, mert a fájdalmában egyre vonító kutya mély jajgatása olyan volt, mintha verembe esett farkas búgna.
Még ez is megjárta volna; hisz’ Bodrostól nem kellett a tigrisnek tartania.
De a váltakozó, elnyujtott üvöltözésbe még egy hang vegyült. Egy kongó, ümmögő, morgó, rekedt hang, amely hasonlított a repedt harangéhoz.
A tigris arra nézett és felcsillant a szeme. Hatalmas, elnyújtott testén csöndes remegés futott végig; karmait kieresztette s farkával idegesen csápolt. Ő is elkezdett halkan, kurrogó, vontatva bőgő hangon monologizálni:
- Még csak ez hiányzott!... Gyere, gyere!...
Kormos jött, a pásztor feketenyakú vén bikája. Már régen érezte a tigris szagát s egyre hányta maga mögé a sarat, vad indulatában. A gulya egészen nekivadúlt a folytonos morgó bőgéstől, amit a bika messzire hallatott. Volt a gulya közt még egy fiatal bika, egy két esztendős, Kormos arra szólt rá: Daru fiam, tartsd össze az asszonyokat, meg a gyermekeket; akármi lesz is, bolondot teszek, érzem!...
Farkát felemelte s úgy tartotta, mintha zászló lett volna. Vastag, izompúpos nyakát előre nyújtotta, s nehéznek látszó, mégis könnyű és erős ügetéssel rontott keresztül az alacsony zsombikon, a tigris felé.
Bengália leánya felhörrent, amikor a hatalmas bikát maga előtt látta.
Kormos megállott a tocsogóban. Jól tudta, hogy beljebb nem szabad mennie, mert ott beragad a sárba. Hanem a mocsár szélén rettentő bömbölésben tört ki. Lógott a nyelve, vérben forgott a szeme, bozontos homlokát megszegte, előre álló vastag szarva mint két dárda meredt a tigris felé. Első lábával felváltva csapkodta a sarat, hogy pillanatok alatt valóságos medencét vájt ki maga alatt a puha talajban.
Félelmes látvány volt. Magát a tigrist is megbűvölte.
Bodrost a segítség érkezése feltüzelte. Most már igazi halálmegvetést érzett. Egy életem, egy halálom! üvöltötte, s ámbár minden szál szőre külön állott, hörgő marakodással ment neki hátúlról a tigrisnek, ahogy csak a tökéletes elszántság buzdíthatta.
Halvész eddigelé megdöbbent nézője volt az általa előkészített borzalomnak; most azt hitte, hogy a nagy kutya tudja bűntársi mivoltát s őt rohanja meg. Cupp! beleugrott az érbe s a víz alatt úszva, menekült. Mire ismét felbukott, látta, hogy a tigris a váratlan támadástól megriad és dühösen ugrik előre. Abban a percben Kormos nekimegy, mint a gőzmozdony.
Nehéz pillanat volt.
A tigris elvesztette lélekjelenlétét s hirtelenében nem tudta, melyik támadója ellen védekezzék.
Bodros már se látott, se hallott, ő csak a gazdáját akarta a saját élete árán is megboszúlni. «Úgy sem élem túl!» - ez volt utólsó világos gondolata. Azután már csak a mindent egybeömlesztő sötét zűrzavar borúlt elméjére. Belemart hátul a tigrisbe, s úgy csüngött rajta, mint a kullancs. Hörgő hangját már a vakdüh nyögésbe menő lihegése váltotta fel. El nem eresztette a Csíkos fojtogatót, amely iszonyút bődűlt, de kénytelen volt védekezni a bősz bika rohama ellen s így minden dühe mellett is tűrte a kullancsot, amely egyre marta. Ha csak egyetlen pillanatig is a kutyával törődik, a bika rátérdel, megökleli s ebbe az iszapba úgy beledögönyözi, hogy ki nem evickél többet alóla.
Abban a percben, amikor a bika rárohant s kecskebakéhoz hasonló ugrással és kahintó-mekegő nyekkenéssel feléje döfött: Zulejka minden erejét összeszedte s ráugrott.
A bika nyakán akart teremni, de részint a puha talaj, amelyen nem tudhatta ruganyosságát kifejteni, részint a rajta lógó kölönc, roppantúl lenyűgözte. Az ugrás rosszúl sikerűlt s a tigris éppen az öklelő bika elé toppant.
Egyetlen összecsapás volt köztök.
A tigris irtózatos praclijával úgy vágta fejbe Kormost, hogy annak rögtön kifolyt a félszeme; ugyanakkor a hatalmas szarv-dárdák pőrölyként sújtottak a tigrisre, s Zulejka érezte, hogyan hasad végig tarka bőre a vállán.
A bika megszédűlt az ütéstől s most már igazán félig vak volt. Nem is tudta, merre van a tigris, amely kínosan ugrott még egyet, s a bikától ideiglenesen nyugta lévén, a rajta csüngő kutyával akart leszámolni.
Macskahajlékonyságával kapott hátra és borzasztó fogával éppen a kutya nyakát érte. Egy pillanat múlva a hű állat holtteste lehullott róla, ahogy a kullancsé szokott, amikor letépik a fejét.
Bodros fogának a nyomán széles vérző seb volt a tigris combján. De maga a derék állat betöltötte hivatását: kimúlt, becsületes harcban, a gazdájáért.
A Csíkos fojtogatónak két erős sebe volt s mintha bordatörést is érzett volna. Fájdalmas sajgások közt csúszott be a nagy zsombik közé, mialatt Kormos ümmögve verte bojtos farkával a derekát s jobbra-balra megdöfködte az alacsony zsombikot.
Amint a tigris pofonverte: le is huzta a félfejéről a bőrt. Iszonyú volt azt látni.
- Iszen csak ne lennék ennyire megcsúfolva, hörögte a Csíkos fojtogató, majd elbánnék én veled, te buta tulok, te!
Halvész szólalt meg mögötte:
- Hallod-e, mester, ugyancsak megdolgoztak; de te sem maradtál adós. Hajh, micsoda ütésed van!... Hanem most jó lesz iszkolni innen, mert fel van lármázva az egész környék. Ott látok egy Menydörgőt, aki sietve közeledik. Nemsokára mindenki tudni fogja, hogy itt vagy, s akkor meggyűlik a bajod.
- Nekem? - kérdezte csudálkozva a Csíkos fojtogató. Hát még ilyen is lehet?... De ki az a Menydörgő, akiről beszélsz?
Halvész nagy szemet meresztett:
- Nem tudod? Nohát csak annyit mondok, óvakodjál tőle. Ő a vadász, akinek olyan a hangja, mint a menydörgés, és ha bennünket meglát, tüzet okádik, ólmot köpköd. Sok ilyen Menydörgő van ám.
A tigris elmélázott.
- Tehát ember. És sok ember van! - tette hozzá, miközben érdes, piros nyelvével megnyalogatta a szája szélét.
Halvész sürgette: - Menjünk! Menjünk! Neked könnyű, mert neked a kis darab ólom nem is árt; de én felfordúlok tőle.
- Hát jól van, menjünk, dünnyögte a tigris. Mutass valami árnyékos fürdőt, ahol kiszívathatom sebeimből a tüzességet.
Halvész megfordúlt és sunyítva surrant előre, a nagy nádas közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése