A rab király
szabadon
Fantasztikus állatregény
Írta: Bársony István
Zulejka szomjas. (2. rész, szavak száma: 549)
A tigris megnyalogatta a száját. Kurrogó, halk morgást hallatott, amely mintha a föld alól jött volna. Farka vége gyöngén, idegesen mozgott; fülét kétoldalt lesimította, mint a hant mögé rejtőzött macska, amely minden figyelmet el akar kerűlni.
Nem sokáig töprenkedett így. Egy
gyors és ügyes mozdúlattal lecsúszott a zsombik árkába s ott egészen eltűnt.
Most azután sikló, csúszó, véghetetlenül óvatos sietéssel indúlt meg a különös
ösvényen; csalhatatlan ösztönére bízta, hogy el nem tér a helyes irányból.
Talpa folyvást a láp fekete
sarában dagasztott s ez az egy igazán kellemetlen volt neki. Halkan
szöszmötölve lépegetett; néha egy pillanatra megállt. Ilyenkor zöldesbarna
piócák kapaszkodtak a lábába.
A zsombikon magas, érdes fű nőtt;
rajta volt még a tavalyi aszat is. Az ilyen bokrétás zsombikpúp sokasága
olyan, mintha fésűletlen borzas fej volna ezrével egymás mellett.
Gémek emelkedtek fel riogva a lappangó tigris elől. Azok már kint voltak a tocsogóban, a nádas szélén. A Csíkos fojtogató boldogan ereszkedett bele az ér vizébe, amelyen, alig ütve valamicske zajt, úszott el a nádas sűrűjébe. Ott a víz nem volt olyan mély, de a mozgás meg volt nehezítve. A náderdő nagyon is buján sűrűsödött, az idei nád még nem nőtt ki egészen; de a tavalyi is megvolt s e közt rendkívül keserves volt a tigris haladása.
Még a partról látott volt itt valahol lent egy csenevész fűzfát. Ahol az van, ott alkalmasint emelkedik a talaj. Lassan csörtetett keresztül a nádrengetegen; ezer meg ezer vizimadarat vert fel aközben.
Végre elérte a fűzfát, amely nem
dombon volt, hanem egy eddigelé észrevehetetlen töltésen, amely belenyúlt a
nádasba. Talán közlekedési vonal volt valaha; - vagy csak afféle gát, amit az
árvíz ellen emeltek.
A tigris itt megpihent. Tekintetével
bekalandozta a környéket. Megint csak ott állott meg a szeme, ahol a fehér
gulya legelt a mocsár szélén.
Már teljesen kinappalodott s a mocsár szárnyas lakosságának a nagy mozgása megszűnt. A vadrucák egyesével-kettesével keringtek a nádas fölött, s kint, a parton, bíbicek libbentek ide-oda, messzire mutogatták fehér hónaljokat. Ahol a bíbicek futkostak, ott volt a gulya is. A Csíkos fojtogató szomjúságot érzett. Korán reggel már levágott volt egy gyönge őzgidát, de annak kevés volt a vére; - pedig a tigris legnagyobb gyönyöre, legédesebb tápláléka a vér, amire folyvást szomjazik.
Vér! vér! piros, csörgedező,
felséges vér! - ez kell a tigrisnek. Érdes nyelve ez után eseng; - egész
kegyetlen lénye szünetlenűl ezt sóvárogja, a megbolondító, a vakmerőségre
ösztönző tikkadásig.
Most is ezt a szörnyű, égető
vérszomjat érezte Bengália leánya. Szomjúságot a vérre, olyat, hogy attól a
pokol gyúladt meg benne. De nem a gulya látása keltette ezt az égető, mardosó,
legyőzhetetlen vágyat!...
Az éjjel, ezen az őrülteknek való,
zajos, szabadságot kínáló, lángnyelvekkel sziszegő éjszakán, kóstolt
valamit!... Vért! ami édesebb, zamatosabb, felségesebb volt minden egyéb
vérnél: embervér volt az.
Az Abdullah vére!
Még a cirkuszégés borzalmai közt
is megrészegedett attól a tigris. Ahhoz hasonlítható sóvárgással még nem
tapadt szétmarcangolt tetemre szomjazó nyelvével.
Zulejka embervért ízlelt; pedig az
a tigris, amely ebbe belekóstol, olyanná válik, mint a részeges, aki mindent
feláldoz vak és leküzdhetetlen szenvedélyének.
Az emberhús puha és fehér, mint a
fiatal galambé. A legvénebb tigris is bír vele, meg tudja emészteni. De az
embervér, az maga a piros borral kevert cseppfolyós méz, amitől meg kell
részegedni. Ha ezt kóstolta a tigris: más vágya nincsen többé, csak minél
sűrűbben vissza-vissza térni a kéjes gyönyörhöz, az embervér-iváshoz.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-39-9 (online)
MEK-12750
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése