851. mese...

 

ÍRTA:
BENEDEK ELEK

Vége jó, minden jó. (2. rész: Szavak száma: 1564 )

 Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült fickólegény seperte ott a havat.

- Hó-ha, hó, - kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a seprüt, - hogy mer az úr így berontani Bűbájos kertjébe?

Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.

- Talán bizony te vagy a ház gazdája? - kérdezte Bűbájos.

- Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga, - felelt hetykén a legény, aztán körülvizs­gálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet, de bizony, nem ismert reá.

- Látod, barátom, - mondta Bűbájos, - ha régen laknál itt, ismerned kéne engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.

- Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az áldott szent napon akartam utána indulni.

Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba, aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, Istenem, minő változás! Alig ismert a házikóra Bűbájos. A koponyák helyett fehér mázas cserepek állottak szép sorban az ablakban végig, mindenféle szinü szekfüvek és violák illatoztak bennük. A kuvik helyett tengelic énekelt a kalickában, mint amikor apjával s anyjával lakott itt Bűbájos. A varázskemence helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázsló tégelyek és kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden oly szép, minden oly kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy boldogságában.

- Nos, nos, uram, - türelmetlenkedett a legény, - mondd el gyorsan, mit tudsz a gazdámról?

De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg próbára nem teszi a legényt.

- Mindent elmondok, fiam, - ült le közbe Bűbájos, - elébb azonban azt szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide visszaküldött, amikor megszabadult Tündérországból?

Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:

- Hogy mi történt azzal a kis fiucskával? Hát én bizony megsütöttem, megettem, itt van bent a belemben!

- Hallod-e, te legényke, az Isten Istenem ne legyen, ha te valamikor réges-régen nem Szikra voltál.

- Nohát ezt eltaláltad, - kacagott Szikra, mert tetőtől-talpig az vagyok, úgy nézz reám. De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?

- Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled? Hogy abból a pöttöm legényből ilyen helyre legény lett?

Leült most a legény Bűbájos lábához s mondá:

- Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem tudom. Éppen szent karácsony szombatján történt, hogy egyszerre csak megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész világ elfeketedett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár bekacagott az ablakon, csakúgy táncolt a varázskemence helyén álló búbos-kemencén. Az ablakban nem vigyorogtak a halálfejek, hanem ezekben a mázas cserepekben virullak a virágok. Aztán, amikor felkeltem a földről, mert ijedtemben bizony, hasra vágódtam, hát, hallj csudát, uram, nem kellett felnyulnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyultam hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát Uram Teremtőm, volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép barna-pirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó Istenem! Majd kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat búcsálódtam amiatt, hogy olyan apró tedd el s elé se vedd legényke vagyok. S most egyszerre hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.

- Hát bizony, ami igaz, igaz, - mondá Bűbájos, - olyan dali szép legény lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én szolgám.

Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak előtte, a szörnyű haragtól. Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme csakúgy szikrázott, amint kiabálta:

- Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol én rólam? Fel is út, le is út!

Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csakúgy csengett a ház belé. Ölelte, csókolta Szikrát.

- Oh, te édes, hűséges fiam, te, - áradozott Bűbájos - sohasem felejtem el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el s most is, amikor azt sem tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme váltott meg a varázslattól, de te nélküled a csudafától soha meg nem szabadulok.

Ámult, bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes, jó gazdája. Ide-oda láncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos, hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor ide hozza ám a szép királykisasszonyt.

De most már igazán nem lehetett birni Szikrával, a feje tetejére állt s háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s kikiáltott:

- Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?

Válasz helyett hirtelen kinyilt az ajtó, s mit gondoltok, ki lépett be rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt öröm! Bűbájos is, Szikra is alig birt az örömével. Azt sem tudák, hová ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé s mondá halkan, csendesen:

- Búcsuzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s bucsuzz el te is mindentől, ami eddig hozzám kötött, mert ime, teljesült a kivánságod, egészen földi ember lettél.

Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:

- Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét, mert hiába legyint­gettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem szállt le közülök, hogy haza­hozzon. A varázstudományomat sem sajnálom, mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony szivét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, oh, nagy mesterem, hogy téged többé nem láthatlak és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.

A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét s mondá:

- Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de én lábatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsut vennék tőled, olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó királynak, s nincs egyetlen egy királynak e föld kerekén.

Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül s közben halkan ezt mormogta:

- Kis manók, kis és nagy bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, Földi ember és Hegyi tündér fiának palotát építsetek.

Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes varázslókkal, bűbájo­sokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal s mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszürődött a rengeteg erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt volt az ablaka, ajtaja, arany a födele s volt a palotától messze ezüst istálló, ezüst istállóban száz meg száz ezüst és aranyszőrű paripa. Amikor mindennel készen voltak a varázslók és bűbájosok, a Nagy Bűbájos tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére s azok azt sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak hinni, azt hitték, álom amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért Bűbájos:

- Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik. Hej, de sokáig aludtunk ezen az arany pádimentumon!

- No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg, - kacagott Szikra, aztán karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról-szobára. Reggel kezdték a sétát, estig mindig mentek s mégsem tudták végig járni, annyi szoba volt a palotában.

No, de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a legszebb paripát s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vágtatott el Mirkó király palotá­jába. Hát éppen ideje volt, mert a csudafának már kinyilt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes pompájában, s a királykisasszony már kisirta mind a két szemét, napok óta a torony ablakából leste, várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost, egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:

- Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége legyen a sirásodnak!

Hiszen, vége is lett, hogyne lett volna. Nosza mindjárt munkának látott az udvar népe, gyönyörűen feldiszítették a kertet, hogy a csudafa aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg, hogy meghivták a Tündérkirálynőt az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Méz király meghivójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem volt ott a vendégek között.

Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött, aztán lassan, csendesen eltünt a fellegek között. Bűbájos hosszan, sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül, hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár képében, hogy láthassa őt esküvője napján.

Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot táncoltam, aztán hazaszaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.

VÉGE.

 

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729