ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Csengő-Viszhang. (4. rész: Szavak száma: 1182 )
Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy itt éri a tél őket s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért reggel megint csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az egyik útnak találomra s közben a fullajtárok jobbra, balra elszéledtek, keresték az igazi utat, de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza: nem találják, sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.
Igy bolyongtak nap-nap után, szüntelen keresve s nem találva az igazi utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind ismeretlenebb és ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már sem éltek, sem haltak, a nagy fáradságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége volt a jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belsőleányok kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a kacagás.
- Mi lesz velünk, mi lesz velünk? - sóhajtozott magában az öreg király, - ha itt talál a tél? Amig itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja levelét, virágát s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.
Hiszen, ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta Bűbájos is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre őket, hogy tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a csudafa, övé lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe, olyan jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent átvarázsolt.
Egyszerre aztán pilinkázni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával beköszöntött Tél apó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment, senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után, hét hét után mult, a hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán Bűbájos megelégelte a tréfát, s merthogy nem félt már a csudafától, visszavarázsolta az erdőt olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében sirva futott az öreg fullajtár a király szine elé:
- Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, örvendezzen a te szived: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan, amilyen régen volt. Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.
Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül s nagyot kiáltott örömében:
- Nézzed feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már bizonyosra mondom, ha újra meg nem változik, három nap mulva otthon leszünk!
Valóban, úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már minden lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind, nevetve, dalolva kerekedtek utra, csak az öreg király komorodott el, mert a csudafára gondolt, meg a leányára s emiatt nyugtalan volt a lelke.
Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész során mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy ünnepséggel, nagy muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kiséretét, mert már azt hitte minden lélek, hogy valahol, Isten tudja hol, elpusztultak valamennyien.
Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, láttatlanul ott kullogott mindenütt, ahol a király és kisérete elhaladt, s bár a rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.
Éppen szent karácsony estéje volt, amikor a király kiséretével megérkezett a városába. Már messziről a palotán és kertjén csüngött a király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a csudafa s im halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a király népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták annak csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első dolga nem az volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva-szaladt a csudafához, boldogan átölelte s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a Bűbájos varázslatától.
Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak támaszkodva s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak, mit gondolt mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a nagy sokaságon s hirtelen váratlan a király lába elé vetette magát. Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült, csakúgy reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.
- Oh, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király, - zendült meg Bűbájos mélyen zengő hangja bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem. Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a varázslattól, de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam lányodat megszerezni.
Amig ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy nyultak, nyuladoztak feléje, mint ahogy nyultak, nyuladoztak Tündérországban. Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a királykisasszony magánkivül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta, magafelé rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyujtózkodó ágaira, leveleire.
- Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! - kiáltott a királykisasszony s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.
Bűbájos megrázkódott s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is mintha ijedten huzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt Bűbájos, nincs Bűbájos, eltünt nyomtalan, s helyén ott állt a királykisasszony előtt egy karcsú, daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke haj verte; akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép, szeme szelid és mosolygós.
Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén megfogta a kezét s mondá, amint következik:
- Áldjon meg az Isten, hétszer szép királykisasszony, hogy megszántad a rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól, amelyben gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem, csak azért cselekedtem, hogy enyim légy, oh, szépséges szép leány, mert egyedül te voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.
Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a kézben anyja s apja elé vezette, s mondá csendes szóval, amint következik:
- Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg Bűbájosnak, mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek, senki másé.
Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképpedés! Hát ezért küldték a lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön? Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme, oly szép volt, hogy aki látta, bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is. Most aztán sietve siettek fel a palotába, elől a királykisasszony Bűbájossal, csakúgy repültek, utánuk Retek, nagy morgolódással, de csak afféle tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte a királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégis csak a Bűbájos felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét ablakában egyszerre gyult ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó fényesség borult a kertre is a csudafa ezer virágának fényétől. Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa ezer virágából, amely még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre fel.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése