ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Csengő-Viszhang. (3. rész: Szavak száma: 940 )
Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:
Gyere,
gyere, király szép leánya,
Elviszlek a Csudák barlangjába.
Mutatok ott néked oly csodákat,
Emberi szem ilyet még nem látott.
A csudaszép hang körülzengett a völgyet szegő hegyek és sziklák között s tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos visszhangot nem hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a sátorban, szerette volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák barlangjába. Gyorsan felhúzta pici lábára arany papucsát s zajtalan kilépett a sátor ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott, hogy mit mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a pillanatban ismét megszólalt Csengővisszhang:
Ne
félj tőlem, oh, szép leány,
Jer, oh, jer a hangom nyomán!
Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s a királykisasszony most már sem látott, sem hallott, nem törődött Retekkel, átlépett rajta, futva-futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba kapaszkodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire odaért, Csengővisszhang tovább lebbent, ezüstös hangjával szüntelen tovább és tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt, a csudaszépen csengő hang után. Nagy sietségében mind a két aranypapucsát elvesztette s oly hangos csattanással hulltak vissza a papucsok a szikla aljába, hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett, aztán óvatosan félrehúzta a sátor függönyajtaját s Isten csudája, hogy szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hült helye a királykisasszonynak.
Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé, ahonnan ujra csudaszép dal szállt le a völgybe:
Siess,
siess, jer velem.
Szeretlek téged végtelen!
Tizszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen csengő hangja, s szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a sok hang közül melyiket követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold fényében megpillantotta az arany papucsokat. Most már tudta, merre tünt el a királykisasszony. Mintha szárnyra nőtt volna, úgy repült; a fagyos sziklakövek testét véresre sebezték, egy-kettőre fent volt a szikla tetején s im, csakugyan ott lebegett nem messze tőle Csengővisszhang képében Bűbájos, s futott csalogató hangja után a királykisasszony. Retek most tölcsért csinált a két kezéből, úgy kiáltott a királykisasszony után:
- Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e, hogy Bűbájos után futsz?
De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós hangját s dalolta, oly szépen dalolta:
Ihol
a barlang, szép leány,
Siess, siess hangom nyomán!
Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát véresre sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán Retek utól érte, kezét megragadta s a távolról visszaintegető Bűbájosra mutatott:
- Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra s harmadszor is elcsalt a Bűbájos!
A királykisasszony hallotta is, nem is a Retek szavait, mert újra felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:
-
Oh, jer velem, ó jer velem,
Ne légy hozzám könyörtelen!
De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt tréfás kedvében, a királykisasszonyt szépen leültette a földre, az arany papucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta, mint egy zerge, úgy szökdécselt le a meredek sziklán s egy-két szempillantás mulva a sátorban tette le a királykisasszonyt.
Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye vagy nem, de most úgy hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit csak tudott s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép királykisasszony, aki őt feloldja a varázslat alól, - elragadja tőle a taplós fejű Retek. Sokáig ott ült a szikla tetején s mint szélben a fellegek, úgy kergették fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott, leszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe s ment, mendegélt egy irányban.
Nagy jó kedvvel kelt útra a király és a kisérete, mert már csak három napi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A katonák, a kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.
- Hát csak kacagjatok, - mormogta magában Bűbájos - ne legyen Bűbájos a nevem, ha nem lesz sirás a kacagásból.
Hát csak haladt a király kisérete nagy jó kedvvel, ment, mendegélt Bűbájos is, most már jókedvűen. A nap mind feljebb-feljebb szállt, egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták merre kanyarodjanak, jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is, s minden, amit láttak, idegennek tetszett, soha de soha nem látták.
- Hé, bátya, - szólalt meg a fiatalabbik fullajtár, - mondja meg kend, ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?
Megvakarta a fejéi az idősebbik fullajtár, gondolkozott, hümgetett, csóválgatta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta:
- No, fiam, - szólalt meg az öreg fullajtár - sok országot, világot bejártam, de így még soha sem jártam. Úgy látszik meggyengült a szemem Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony, nem tudom, hogy hol járunk.
Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott az erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az utat, amikor azt hitte, hogy három nap mulva otthon lesznek. Hátraparancsolta a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de csakhamar azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a régi, jó ismerős utat, nem találták azt sehol.
De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek. Mit csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este s még mindig ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek éjszakára. Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál tisztábban és világosabban rajzolódott lelkiszeme elé az a réges régi történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de soha ki nem vergelődött volna belőle.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése