ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Csengő-Viszhang. (2. rész: Szavak száma: 1047 )
Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt, pillangószárnyát összedörzsölte s igazi képében szállt le a vadalmafáról. Kezét ökölbe szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez az ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a valaki pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.
A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott, nem törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a királykisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmad napja meg sem pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor aztán mit gondolt, mit nem, elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak rálehelt s abban a szempillantásban, csudaszép arany szárnyú madár lett belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó, messzire világító.
Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül elémosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának az ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott volna le a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykisasszony szép lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon s valósággal elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem ébredt lel, hangosan hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s azt sem látta, amikor a kocsi ablakáról felröppent s csalta-csalogatta csudaszép énekével a királykisasszonyt. A lovak lassan mentek-mendegéltek a hajnali szürkületben, a kocsisok meg az inasok is bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre s gyorsan megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra szebb dalba kezdett, s a királykisasszony nem tudott ellent állani, botorkálva, tapogatózva is ment a csudaszép ének után. Nem vette észre s gondolom, ha észrevette volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.
Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a nap sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy még mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába kereste a királykisasszonyt, csak a hült helye maradt a hintóban; volt királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át, aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, ott állt egy berkenyefa alatt, s ennek a berkenyefának felső ágán ringatózott az aranyszárnyú madár.
- Oh, jajj, jajj, lelköm királykisasszony, - jajveszékelt Retek - mit csinált megint, mit csinált? S hirtelen megragadta a királykisasszony karját.
- Nézd, nézd, ezt a csudaszép madarat, - mutatott fel a berkenyefára a királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével s észre sem véve, hogy karját megragadta. - Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen, mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!
Retek fölnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat, aztán egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a nyárfalevél.
- Mitől reszketsz, mitől félsz? - kérdezte a királykisasszony.
- Hát nem látod, - suttogott Retek - hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a szemét.
A királykisasszony felnézett a fára s im, látta, hogy abból a ragyogó, abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek, mint folytak egykor a szív-virágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.
- Oh, szegény madár, - sóhajtott fel a királykisasszony - hát te nem sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!
De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak gyenge erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a hintók még mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.
Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult, Isten tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott s aztán egyszerre csak megeredt a könny égszinkék szeméből.
- Oh, oh, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom, - vígasztalta Retek, - örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha többet nem látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Igérd meg, oh, szép királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem pillangó, sem semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom néked, hogy a Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.
A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett, mintha álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is jött szemére egész nap álom, szüntelen az aranyszárnyú madarat látta, amint hull a könnye, bizony ő érette, senki másért.
Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára s szeme haragos tűzzel lángolt Retek után, amig csak eltüntek szeme elől, aztán esze nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.
Egy-kettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a szolgálóleányok az erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó puha ágyakat vetettek a királynak, a királynénak, meg a királykisasszonynak; Retek pedig a sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné, az egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött álom.
Bűbájos észrevétlen törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítő társává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bujt, s Bűbájos úgy lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem vette észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan lecsüggesztette:
- Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha erőszakkal rabolom el és ő nem szeret engem?
Elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a három gyöngyszemet, feldobta jó magasan a levegőégbe, s abban a pillanatban olyan lett, mint az igazi Csengővisszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy lobogott, csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a régi. Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére s kacagósan csengő hangon dalolt bele a levegőbe:
Aludjatok,
aludjatok,
Ne tudjátok, hogy itt vagyok,
De te ébredj, oh, szép leány,
Kék szemeddel tekints reám!
Aludt mindenki, senkisem ébredt fel, a királykisasszony pedig csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei közölt bepislogott a hold fénye.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése