ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Csengő-Viszhang. (1. rész: Szavak száma: 1134 )
Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dinom-dánom a tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy észre se vették. Minden nap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király Isten tudja micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a feleségéhez:
- No, feleség, azt gondolom, elég volt a dinom-dánomból, készülődjünk s menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég hosszú ideig volt idegen országban.
- Bizony, bizony, - mondotta a királyné is - ideje, hogy útra keljünk s mindjárt magához is rendelte a belső leányokat, meg az inasokat, a padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe ennekelőtte két esztendővel ide hozták a leánya sok drága holmiját és nagy serényen nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a tündérkirálynő, amikor a készülődést észrevette! Hogy is ne szomorodott volna el, amikor hét esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről szakadt édes leánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s Isten tudja, látja-e többé vagy sem. De hiába reménykedett, hiába búcsálódott szegény, semmiképpen sem tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk alatt, féltek, hogy egy-kettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz után rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit tehetett tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a tündérkisasszonyokat, sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos, ezüstös szekrényeket s rengeteg ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő, hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.
A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany folyó tulsó partjára, ott szekerekre rakták s amikor minden a tulsó partra került, útnak indult a király s a királyné is, a királykisasszony is, gyalog sétáltak le a folyó partjára, ott búcsuztak el a tündérkirálynőtől keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő, úgy elereszkedett a sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik kacagott, mert a királykisasszony beváltotta igéretét, szép gyöngén kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már az Arany folyó közepén voltak s még akkor is integettek fehér selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok, vissza integetett a királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből vérveres zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé, bizony, beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást vissza nem rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval, mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Első hintóban ült a
király s a királyné, mögöttük a királykisasszony Retekkel egy hintóban, a többi hintóban a fő-főminiszter, a hopmester s mindenféle nagy urak, meg a belső leányok. Hintók előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó király.
Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt settenkedett Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép királykisasszonyról. Hetek óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal szakadatlan, mikor halad erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre látta útra kelni a királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a királykisasszonyt, nem érzett éhséget, sem szomjúságot, nem érzett fáradtságot, futva-futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen, vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne lássa senki.
Teltek, multak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy, amikor útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették körül Retket, a királykisasszony pedig mélyen elgondolkozva sétált az erdő sűrűje felé. Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az arany iskátulyát, kivette belőle a pillangó himporát, két ujja között megdörzsölle, s abban a szempillantásban, gyönyörűséges, csudaszép pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy fénylett, mintha valóságos alakjában lett volna, ragyogott, csillogott. Kapta-fogta magát s a királykisasszony elé röppent. Hej, Uram Teremtőm, mit nem művelt a csudaszép pillangó! Le-leröppent a királykisasszony lába mellé, aztán ismét felröppent, aranyos szárnyával meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony arcát. Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével feléje kapott a királykisasszony, menten tovább röppent. Aztán egyszerre csak nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt virágról-virágra, szemmelláthatóan csalta-csalogatta a királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az erdőbe. A királykisasszonv pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a csudaszép pillangó után, mindegyre utána kapott, amint virágra leszállt, de hajh! hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép pillangó, tovább röppent s jó messzire szállt le.
Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a szolgálóleányokkal, feltünt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az erdő sűrűjébe s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül szaladt árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó után. A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám észrevette Bűbájos s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes szemmel nézett fel a királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy ott áll mellette Retek, haragosan szólt rá:
- Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel elriasztottad ezt a csudaszép pillangót, amikor éppen szinte a kezemben volt. Miattad repült fel arra a fára!
Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót, reszketni kezdeti egész testében, akár a nyárfalevél.
- Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? - kérdezte a királykisasszony.
Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán mutatott a pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a vadalmafára, nézte, nézte, sokáig nézte a pillangót, s im, látta, hogy a szeméből lassan hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a szív-virágból. És csak most tünt fel a királykisasszonynak, hogy a pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szív-virágé.
Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony kezét, erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva-futottak, de a királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza, vajjon a pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le nem vette a szemét a királykisasszonyról. Oly halovány volt a királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett?
- Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim, - sietett válaszolni, nehogy Retek megelőzze - s pillangókergetés közben egy kígyó kerengett elébem, attól ijedtem meg.
Sem a király, sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán ismét felkerekedtek, a királykisasszony beült a hintajába, Retek melléje, s amint elindult a hintó, kérdezte a királykisasszony:
- Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a pillangónak olyan szeme, mint Bűbájosnak?
Reteknek a nagy ijedtségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig szólni sem tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát s mondta:
- Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen a Bűbájosé, hogy az a pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utól nem érlek téged, szép királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése