ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Föld Szelleme. (6. rész: Szavak száma: 715 )
Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék köpenyegébe s a hold világa mellett eltünt a Nagy Bűbájos.
- No, Szikra, fiam, - szólalt most meg Bűbájos - derekasan viselted magadat, dicsérem az eszedet, de most aztán egy-kettő, perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.
- Oh, hát én nem maradhatok veled? - pityeredett el Szikra.
- Nem, fiam, nem maradhatsz, - mondá nagy komolyan Bűbájos - mert én most nem igen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem, hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőmbe, abban szépen haza repülhetsz.
- Jaj de jó, jaj de jó, - örvendezett a kis bohó - repülni, repültem eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még sohasem repültem.
Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát belécsongojította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő lassan felemelkedett a magas levegőégbe, s eltünt egy szempillantás alatt nyomtalan.
Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbujt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony arany haja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme s aludt mélyen, mint a fekete föld.
Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország felé. Mondjam-e, hogy egész úton nem igen beszélgettek egyébről, csak a leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt. Vajjon nem hült-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvígasztalódtak s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany folyó partján. De volt-e öröm odaát, szép Tündérországban! A királykisasszony éppen ott labdázott a tulsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy szappanbuborékokat fujt a levegőbe s egyszerre csak úgy lecsapta a csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a királykisasszonynak:
- Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a szüleid!
Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó elébe, Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstől, mindenestől, összekiabálta a szolgálóleányokat, egyiket erre, másikat arra szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.
De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán valamennyien kiörvendezték magokat, még föl sem mentek a palotába, mondta a tündérkirálynő:
- Jőjjenek, jőjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből.
Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szív-virágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a szív-virágnak. Három kicsi nebánts-virág volt a helyén. Hajnalban nyilt ki mind a három.
- Megszabadította valaki a Bűbájost! - kiáltott magánkívül a tündérkirálynő s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki körülötte lábatlankodott.
- Megmenekült, - sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező szív-virágot.
Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota lépcsőjén, de aztán lassankint megvígasztalódtak, jókedvre derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer virág rajta. A királykisasszony, hogy
megvigasztalja Retket, aki elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s megigérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.
Nosza, a tündér fiúk s lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy heje-huja, dinom-dánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jó kedve s szüntelen bujdosott az elméje: Oh Istenem, Istenem, vajjon hová tünhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csunya Bűbájos?
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése