ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Föld Szelleme. (5. rész: Szavak száma: 870 )
Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltüntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az ujja begyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is, Nagy Bűbájos is, im, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.
Holdas éjszaka volt, a teli hold megvilágította a csudafát, s most tán még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a fa egyik ágára. Szegény szív-virág, még most is könnyezett.
- Nézd, nézd, Föld Szelleme, - mondá Nagy Bűbájos, s rámutatott a szív-virágra, - ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene változtatnod.
Fölemelte most mind a két kezét Föld Szelleme s mondá halkan, alig hallhatóan:
Ragyogj,
ragyogj, holdvilág,
Hullj le, hullj le, szív-virág!
Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szív-virágot nézték, az meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:
- Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál.
Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s im halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó szemével csodálkozva nézett körül, Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét átölelte s mondta nagy boldogan:
- Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?
- Ne nekem köszönd ezt, fiam, - mondá Nagy Bűbájos, - hanem köszönd a Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap, ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.
Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:
- Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jószivvel tettem. Add vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos. Aztán minél messzébb inaljatok innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, míg a világ, meg nem szabadul innen.
A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével s egyszeribe ott állt előttük a tányérszemű kutya.
No, de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantá. Nyalta-nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jó kedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy eltünt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.
Bezzeg, a bűbájosok sem tátották el a szájukat, amint eltünt a Föld Szelleme, szaladva-szaladtak az Arany folyó partjára, ott fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban már az Arany folyónak a tulsó partján voltak. Ideje is volt, mert a csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld Szelleme eltünt, az ágak is nyujtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani. Bezzeg, hogy itt Szikra is kipattant a zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta, csak úgy csengett erdő, mező, amint dalolta:
Kicsi
nekem ez a ház,
Kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepülök, mint a fürj, hopp!
A bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jó kedvét, de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy neki tüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.
- Hát most hová, merre, édes fiam, - kérdezte a Nagy Bűbájos a kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.
- Én most itt maradok, oh, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az arany iskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.
- Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok s nagy szenvedésből? - csóválgatta fejét a Nagy Bűbájos. - Még mindig nem tudsz lemondani arról a lányról, aki véresre sujtotta az arcodat?
Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:
- Oh, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg a varázslattól, és én addig kűzdök érte, mig vagy enyém lesz, vagy a kűzdésbe belepusztulok.
Nem igen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem tetszett Szikrának, ki elszontyolodva ült gazdája lábánál.
- No, ezért kínlódhatánk, - duzzogott Szikra. - Alig mentettünk ki egyik bajból, fut belé a másikba.
A Nagy Bűbájos azonban sokkal jobban ismerte Bűbájost, semhogy meg is próbálta volna lebeszélni. Felállt és búcsúzódni kezdett:
- Vilámodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése