ÍRTA:
BENEDEK ELEK
Föld Szelleme. (3. rész: Szavak száma: 619)
Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult a Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyult a zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével meghasított egy felettük nyargaló felhőt s annak a vizét föléje csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra ennek a hátán fölrepült a Sárga szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos egyszerre csak hirtelen, váratlan megállt s a vak sötétségből egyszerre olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a magacsinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s ím ott voltak a ragyogó, napfényben tündöklő tenger partján.
- No, te aprólék, - szólalt meg a Nagy Bűbájos - nem égetted-e ki a zsebemet?
Szikra jó kedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon:
- Kiégetni éppen nem égettem, oh, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi hija volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind azon sóhajtoztam, hogy soha, soha nem fogom látni az én drága jó gazdámat, ő sem engem.
- No, ne félj, - mondá a Nagy Bűbájos - most olyan helyre megyünk, ahol nem gyulsz meg.
- Hová, hová, oh, Nagy Bűbájos?
- A tenger fenekére, te aprólék, te. De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a gazdád szive utánad.
Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:
- Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor megkóstolom én a tenger vizét.
- Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.
- Ne, ne haragudj rám, oh, Nagy Bűbájos, - kérlelte Szikra - de hát nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?
- Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belékapaszkodj a zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.
Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehuzódott a zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe. Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a kezét, hogy azzal is belékapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát, volt viz, nincs viz, volt tenger, nincs tenger, - ott feküdt a földön, mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.
- No, aprólék, itt volnék a „fazék” fenekén, még annál is lejjebb. (Egyszerüen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert). Sok viz kortyog-e a gyomrocskádban?
Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:
- Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék viztől.
- No, a nyelvednek semmi baja sem esett, - mondá Nagy Bűbájos - pedig nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál, fecsegnél többet olyan sokat.
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési
és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-534-6 (online)
MEK-22729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése