Az okos hangyák (Szavak száma: 894)
Szoba rabjává tett egyszer jó két
hónapra a törött lábam. Mikor végre kikelhettem az ágyból, még mindig nem volt
szabad a ház elé se mennem. Ha el tudtam vánszorogni egyik széktől a másikig,
az már nagy dolog számba ment. Nagyon szomorú napokat éltem. Idegen országban
ért a baj; nem volt egy résztvevő lélek, a ki ellátogasson hozzám.
Pedig nem is volt olyan rossz dolgom.
Tiszta fehérre meszelt, barátságos kis szobában laktam és ablakom előtt
akáczfák virágos lombjai bólingattak. Az unalom se igen bántott, mert mindig
tanultam, olvasgattam és ha belefáradtam, hát elővettem a fúró-faragó
szerszámaimat és készítettem szivaros ládák deszkájából mindenféle csinos
holmikat: ládikákat, óratartókat és képkereteket. Csak az esett nehezemre, hogy
mindig egyedül vagyok; a fecskék ugyan elröpültek ablakom előtt, be is
néztek az ablakon, de nem sokat törődtek velem, mert a fészekben váró éhes
fiaiknak fogdostak bogarakat s ezzel a vadászattal tölt el egész napjuk.
Nagyon megörültem hát, mikor egy
délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák járnak-kelnek. Nem
tudom, micsoda repedésen át férkőzhettek be; elég az hozzá, hogy ott
futkároztak a földön és a falon, mintha keresnének valamit. Elmulatoztam a
nézésén: hogyan tesznek-vesznek. De csakhamar látni kezdtem, hogy kár örülni
ezeknek a kis fekete vendégeknek, mert rájuk illik a közmondás: adj a tótnak
szállást, kiver a házadból. Az én hangyáim ugyanis olyan számosan kezdtek
kifelé tódulni a fal réséből, hogy nemsokára igazi fekete sereg lett belőlük és
az asztal alatt ellepték az egész földet. «Ho-hó, pajtások», gondoltam
magamban, «nem úgy verik a czigányt! Hogy alszom én ma éjjel ebben a kis
szobában, ha ti elfoglaljátok?»
Már épen söprűhöz akartam nyúlni,
mikor azt látom, hogy egy csomó hangya, vagy harmincz-negyven, elszakadva az
ezernyi sokaságtól, fölfelé mászik a falon és ott jó magasan eltünik egy másik
repedésben. Nini, hát ilyen titkos barlangokkal van teli ez a fal? Ezt nem is
tudtam eddig. És elkezdtem törni a fejemet, hogy vajjon mit művelhetnek a
hangyák abban a lyukban? Alig telt el egy percz, a kis hangyacsoport megint
kiszaladt abból a felső résből és lenyargalt a földre a nagy hadsereghez. Úgy
látszik, tanácskoztak egy darabig és az az ügyes kis előcsapat elmondta, hogy
ott fönt jó világ van és az az odú biztos menedékhely lesz az egész népnek;
mert nemsokára a roppant sereg föl, a lyuk felé kezdett vándorolni a falon.
«Nem oda Buda!» mondtam magamban.
Azzal hirtelen elővettem a hideg enyvvel teli köcsögöt és a vastag ecsettel jó
két arasz hosszú, vastag vonalat húztam a repedés alá. Ez az enyv-csík a
hangyáknak persze akkora gát volt, mintha mi emberek három-négy öl magas vasúti
töltés alá kerülünk. A hangyák még messze voltak, hát nem vehették észre, mit cselekedtem.
De mikor a sereg eleje följutott az enyvig, egyszerre nagy rémület és riadás
keletkezett a kis fekete vitézek között. Az elsők, a kik beleütköztek abba a
rettentő és veszedelmes akadályba, eszük nélkül visszafordultak és
beleszaladtak a sereg közepébe, elmondani, hogy micsoda baj van odafönt. Alig
telt el fél percz: az egész hangyavándorlás hirtelen visszahúzódott a földre. A
fal megint olyan tiszta lett, mint a tenyerem.
Én meg csak vártam, hogy mi lesz most?
A hangyák egy darabig nyüzsögtek lent, mintha nagy hadi tanácsot tartanának.
Aztán egyszerre kivált a seregből megint olyan harmincz-negyven főnyi kis
csapat, mint előbb és óvatosan, de bátran fölfelé kezdett mászni a rettenetes
gát felé. Megértettem, hogy ezeket a többiek küldték előre: gondosan
megvizsgálni, mi légyen hát az a hirtelen támadt akadály. A kémlelődő csapat
csakugyan nézegetni, lapogatni kezdte az enyv-vonalat. Egy vigyázatlan hangya
belé is ragadt menten; de társai, mihelyt látták a bajt, oda rohantak és közös
erővel kiszabaditották. Mivel pedig a szegény ficzkónak szeme, szája és minden
lába úgy tele lett a tapadós enyvvel hogy mozdulni se birt: a hű czimborák
gyorsan és ügyesen megtisztították s a megmentett hangya néhány pillanat mulva
már résztvett a vizsgálódás munkájában.
A kis csapat roppant gondosan és most
már szerfölött vigyázva kémlelte a ragadós gátat. Először csak egy ponton, és
aztán mindig odább és odább. Minthogy a világon mindennek van vége: eljutottak
a vonal végére is és ott egy kis tanácskozás után rájöttek a nagy, bölcs
gondolatra: nini, hiszen ezt az akadályt ki is lehet kerülni!
De okulva az előbb történteken,
fölmásztak a már kiszemelt odúig: hátha ott is támadt valami uj veszedelem. És
eltüntek a lyukban.
Mig ez az okos kis kémcsapat igy
dolgozott, a hatalmas, nagy hangyasereg szép csöndesen lent várakozott az
asztal alatt.
Kis idő mulva az apró kémek ismét
előkerültek az odúból. Meggyőződtek, hogy ottan nincsen semmi baj, minden a
régiben van. És nagy örömmel szaladtak le a sereghez, vargabetűt csinálván az
enyv-vonal körül, megvinni a jó hírt, hogy: «Jöhettek, pajtások, megszünt a
veszedelem, csak egy kis kerülő utat kell tennünk.»
Az egész sereg csodálatos rövid idő
alatt megtudta, hogy bízvást föl lehet menni abba a barlangba. És tüstént
fölfelé indult a nyüzsgő vándorlás, roppant nagy fekete S betüt irván le a
falon a ragadós gát körül, a mint óvatosan kerülte a veszedelmet.
Alig telt el egy negyedóra, az egész
sereg bevonult az oduba és az utolsó hangya is eltünt a résben.
Ismét egyedül maradtam kis szobámban
és imádó csodálattal emeltem föl lelkemet a jó Istenhez, a ki ily parányi
teremtéseinek is adott elég okosságot ahhoz, hogy szegény kis életüket eszesen
óvják meg a veszedelmektől. És hálát is adtam a jó Istennek, hogy ily szép
példában mutatta meg nekem nagy bölcseségét és kegyelmét.