100. mese

Az okos hangyák (Szavak száma: 894)

Szoba rabjává tett egyszer jó két hónapra a törött lábam. Mikor végre kikelhettem az ágyból, még mindig nem volt szabad a ház elé se mennem. Ha el tudtam vánszorogni egyik széktől a másikig, az már nagy dolog számba ment. Nagyon szomorú napokat éltem. Idegen országban ért a baj; nem volt egy résztvevő lélek, a ki ellátogasson hozzám.

Pedig nem is volt olyan rossz dolgom. Tiszta fehérre meszelt, barátságos kis szobában laktam és ablakom előtt akáczfák virágos lombjai bólingattak. Az unalom se igen bántott, mert min­dig tanultam, olvasgattam és ha belefáradtam, hát elővettem a fúró-faragó szerszámaimat és készítettem szivaros ládák deszkájából mindenféle csinos holmikat: ládikákat, óratartókat és képkereteket. Csak az esett nehezemre, hogy mindig egyedül vagyok; a fecskék ugyan el­rö­pül­tek ablakom előtt, be is néztek az ablakon, de nem sokat törődtek velem, mert a fészekben váró éhes fiaiknak fogdostak bogarakat s ezzel a vadászattal tölt el egész napjuk.

Nagyon megörültem hát, mikor egy délután azt vettem észre, hogy az asztalom alatt hangyák járnak-kelnek. Nem tudom, micsoda repedésen át férkőzhettek be; elég az hozzá, hogy ott futkároztak a földön és a falon, mintha keresnének valamit. Elmulatoztam a nézésén: hogyan tesznek-vesznek. De csakhamar látni kezdtem, hogy kár örülni ezeknek a kis fekete vendé­geknek, mert rájuk illik a közmondás: adj a tótnak szállást, kiver a házadból. Az én hangyáim ugyanis olyan számosan kezdtek kifelé tódulni a fal réséből, hogy nemsokára igazi fekete sereg lett belőlük és az asztal alatt ellepték az egész földet. «Ho-hó, pajtások», gondoltam magamban, «nem úgy verik a czigányt! Hogy alszom én ma éjjel ebben a kis szobában, ha ti elfoglaljátok?»

Már épen söprűhöz akartam nyúlni, mikor azt látom, hogy egy csomó hangya, vagy harmincz-negyven, elszakadva az ezernyi sokaságtól, fölfelé mászik a falon és ott jó magasan eltünik egy másik repedésben. Nini, hát ilyen titkos barlangokkal van teli ez a fal? Ezt nem is tudtam eddig. És elkezdtem törni a fejemet, hogy vajjon mit művelhetnek a hangyák abban a lyuk­ban? Alig telt el egy percz, a kis hangyacsoport megint kiszaladt abból a felső résből és lenyargalt a földre a nagy hadsereghez. Úgy látszik, tanácskoztak egy darabig és az az ügyes kis előcsapat elmondta, hogy ott fönt jó világ van és az az odú biztos menedékhely lesz az egész népnek; mert nemsokára a roppant sereg föl, a lyuk felé kezdett vándorolni a falon.

«Nem oda Buda!» mondtam magamban. Azzal hirtelen elővettem a hideg enyvvel teli köcsö­göt és a vastag ecsettel jó két arasz hosszú, vastag vonalat húztam a repedés alá. Ez az enyv-csík a hangyáknak persze akkora gát volt, mintha mi emberek három-négy öl magas vasúti töltés alá kerülünk. A hangyák még messze voltak, hát nem vehették észre, mit cselekedtem. De mikor a sereg eleje följutott az enyvig, egyszerre nagy rémület és riadás keletkezett a kis fekete vitézek között. Az elsők, a kik beleütköztek abba a rettentő és veszedelmes akadályba, eszük nélkül visszafordultak és beleszaladtak a sereg közepébe, elmondani, hogy micsoda baj van odafönt. Alig telt el fél percz: az egész hangyavándorlás hirtelen visszahúzódott a földre. A fal megint olyan tiszta lett, mint a tenyerem.

Én meg csak vártam, hogy mi lesz most? A hangyák egy darabig nyüzsögtek lent, mintha nagy hadi tanácsot tartanának. Aztán egyszerre kivált a seregből megint olyan harmincz-negyven főnyi kis csapat, mint előbb és óvatosan, de bátran fölfelé kezdett mászni a rettenetes gát felé. Megértettem, hogy ezeket a többiek küldték előre: gondosan megvizsgálni, mi légyen hát az a hirtelen támadt akadály. A kémlelődő csapat csakugyan nézegetni, lapogatni kezdte az enyv-vonalat. Egy vigyázatlan hangya belé is ragadt menten; de társai, mihelyt látták a bajt, oda rohantak és közös erővel kiszabaditották. Mivel pedig a szegény ficzkónak szeme, szája és minden lába úgy tele lett a tapadós enyvvel hogy mozdulni se birt: a hű czimborák gyorsan és ügyesen megtisztították s a megmentett hangya néhány pillanat mulva már részt­vett a vizsgálódás munkájában.

A kis csapat roppant gondosan és most már szerfölött vigyázva kémlelte a ragadós gátat. Először csak egy ponton, és aztán mindig odább és odább. Minthogy a világon mindennek van vége: eljutottak a vonal végére is és ott egy kis tanácskozás után rájöttek a nagy, bölcs gondolatra: nini, hiszen ezt az akadályt ki is lehet kerülni!

De okulva az előbb történteken, fölmásztak a már kiszemelt odúig: hátha ott is támadt valami uj veszedelem. És eltüntek a lyukban.

Mig ez az okos kis kémcsapat igy dolgozott, a hatalmas, nagy hangyasereg szép csöndesen lent várakozott az asztal alatt.

Kis idő mulva az apró kémek ismét előkerültek az odúból. Meggyőződtek, hogy ottan nincsen semmi baj, minden a régiben van. És nagy örömmel szaladtak le a sereghez, vargabetűt csi­nál­ván az enyv-vonal körül, megvinni a jó hírt, hogy: «Jöhettek, pajtások, megszünt a vesze­delem, csak egy kis kerülő utat kell tennünk.»

Az egész sereg csodálatos rövid idő alatt megtudta, hogy bízvást föl lehet menni abba a barlangba. És tüstént fölfelé indult a nyüzsgő vándorlás, roppant nagy fekete S betüt irván le a falon a ragadós gát körül, a mint óvatosan kerülte a veszedelmet.

Alig telt el egy negyedóra, az egész sereg bevonult az oduba és az utolsó hangya is eltünt a résben.

Ismét egyedül maradtam kis szobámban és imádó csodálattal emeltem föl lelkemet a jó Istenhez, a ki ily parányi teremtéseinek is adott elég okosságot ahhoz, hogy szegény kis életüket eszesen óvják meg a veszedelmektől. És hálát is adtam a jó Istennek, hogy ily szép példában mutatta meg nekem nagy bölcseségét és kegyelmét.

99. mese

A felsült róka (Szavak száma: 98)

Madár, madár, ide hallgass!
Én vagyok itt a hatalmas!
Fáj a fogam csemegére,
Finom madárpecsenyére.
Vendégeld meg hát a rókát:
Dobj le nekem egy fiókát!
Mert különben én nem bánom,
Alattad a fát levágom.
Nyiszi, nyiszi, nyiszitelem,
Fiókádat mind megeszem!

- Vágd, ha tetszik, nyiszi, nyiszi,
Keress olyat, a ki hiszi,
Tudom én azt: levághatnád,
Hogyha volna hozzá baltád.
Róka vagy te, ravasz koma,
Nem favágó, nincs lakoma!
Mindjárt itt lesz az agár is,
A kopó is, a vadász is.
Vágd le fát, nyiszi, nyiszi,
A csacsi tán majd elhiszi.

98. mese

Játékok (Szavak száma: 322)

Körjáték

A gyermekek körben összefogódznak s vagy jobbra, vagy balra mennek, mindig megtartva a köralakot, s e közben éneklik:

Ispiláng, ispiláng,
Ispilángi rózsa!
Rózsa volnék, piros volnék,
Mégis kifordúlnék.
Zöld selyem rosta,
Két garas hijja.
Szederszemű kis Ilonka,
Fordúlj angyalmódra.

Ha több Ilonka van, akkor így különböztetik meg; “Piros kendős kis Ilonka, szőke vagy barna hajú kis Ilonka” stb.

A kinek nevét mondják, - mint itt példáúl Ilonkáét - az kifordúl, úgy hogy a szomszédja, a ki előbb jobb kezét fogta, most a balt fogja meg.

A kifordúlás úgy történik, hogy minden másodiknak a nevét mondják, míg csak az egész körön végig nem mentek, s a játszók fele befelé, fele pedig kifelé nincs fordúlva. Ekkor követ­keznek a befelé nézők a kifordúlásra ugyanoly sorrendben, mint az előbbiek, míg végre a játszók valamennyien kifelé vannak fordúlva.

Most következik a visszafordúlás, és pedig az a rész, a mely előbb fordúlt ki, rendesen előbb szokott vissza is fordúlni, s az énekben most “kifordúlnék” helyett ezt mondják: “befordúl­nék”; a többi rész ugyanaz.

Néha, mikor már kimondták: “fordúlj angyalmódra”, még hozzáteszik; “kukurikú”, s erre mind­nyájan leguggolnak. Kis szünet után azonban fölállnak s tovább foly a játék.

Elvesztettem zsebkendőmet…

Tíz-húsz gyermek körbe áll, egy a középre megy. Erre elkezdenek forogni mind egy hangon énekelve:

La, la, la, la, la, la...

Ezalatt a közepén álló elejti a zsebkendőjét. A kör azonnal megáll s a ki előtt a zsebkendő a földre esett, oda szalad s felveszi. Erre mind tapsolva éneklik a következőket:

Elvesztettem, zsebkendőmet,
Megver anyám érte.
A ki majd azt visszaadja,
Megcsókolom, érte.

Most a kinél a zsebkendő van, meglobogtatja; mire a körben álló oda fut, a zsebkendőt elveszi s a megtalálót megcsókolja.

Én kis kertet kerítek.

Kis gyermekek szokták játszani. Körbe állanak s jobbra-balra forogva éneklik:

Én kis kertet keritek,
Abba rózsát ültetek.
Szél fújja, fújdogálja,
Eső veri, verdegéli,
Hullj le, borsó, koporsó!

Az ének végén mindnyájan leguggolnak s a játékot újra kezdik.

97. mese

Sárkányhistória (Szavak száma: 846)

- Édes anyám, meséljen valamit! - rikácsoltak az apró sárkányfiak.

- Gyerekek, ne zörögjetek! - szólt rájok az apjok, nemzetes és vitézlő Sárkány Farkas uram.

Ő kegyelme ugyanis az este kemény tusakodás után megölt egy pánczélos lovagot s fáradt volt. Nem járja ám, hogy az apróság nehéz munka után lármájával zaklassa az öregeket.

- Csitt, gyerekek! - szólt most Sárkányné asszonyom. - Apátoknak egész éjszaka sokat kell vias­kodnia s nappal nyugalomra van szüksége. Mondok nektek egy szép mesét, ha meg­igéritek, hogy csöndesen lesztek s azután szépen lefeküsztök.

A sárkányfiak szófogadóan kuporodtak le, ki az anyja ölébe, ki a farkára, ki meg szembe, és Sárkányné asszonyom hozzáfogott a meséléshez.

- Miről is meséljek? Ugy-e bizony legjobb lesz egy ember-mese?

- Jó lesz, anyó! Ugyis meguntuk a hétfejű sárkányokról való meséket. Olyan talán nincs is. Mi legalább még nem láttunk olyan atyánkfiát, a kinek hét feje lett volna.

- Persze, hogy még nem láttatok. Azzal csak az emberek ijesztgetik a gyerekeiket. De mi tudjuk, hogy minden becsületes sárkánynak csak egy feje van.

- Hát halljuk azt az ember-mesét! - szólt Farkó, a legidősebbik sárkányfiú.

- Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás mocsáron is túl volt, kidűlt-bedűlt barlang-szájnak oldala sem volt - volt egy gyönyörűséges szép tájék, tele mocsárral, iszapos tócsával, süppedékkel, zsombékkal, sötét sziklaodúkkal, a melyek mind nyirkosak és hidegek voltak és a melyekben soha napsugár nem alkalmatlankodott. A levegőt virág nem rontotta bántó sza­gá­­val, a viznek sehol sem lehetett a fenekére látni, mert pompás zöld penész-szőnyeg borí­tot­ta, mely kellemes poshadt illatot terjesztett. Sehol egy száraz pont nem volt az egész tájékon: igazi paradicsom, a melyben öröm volt élni, mert a naptól nem pattogzottak fel a sárkány-nép pikkelyei, nem száradtak össze a szárnyai.

- Jaj de szép lehetett, anyó! Igazán? - kérdezték a sárkányfiak, olyan gyönyörűséggel vihogva, hogy szép piros torkaikból csakúgy gombolyogtak kifelé a kénköves lángok. Sárkány uram pedig nyugtalanúl hánykolódott a sziklavaczkában, a hol álomra hajtotta a fejét.

- Igazán bizony, - felelt az anyjok halkabb hangon, hogy az öreget föl ne ébreszsze. - No hát azon a gyönyörű szép vidéken kezdtük meg mi ketten, apátok meg én, a közös barlang-tartást. Nagyon boldogok voltunk egy ideig, mert nem messze tőlünk volt egy termékeny völgy, tele kövér és jóízű emberekkel. Ti még nem láttatok egész embert, úgy-e bár?

- Nem bizony, csak egy-egy darabját láttuk - feleltek a sárkány-fiak. - Milyen lehet az ember, mikor egész?

- Biz az csunya jószág. Először is nincs pikkelye, csupasz, se szárnya, se karma...

- Jaj de csuf lehet! - szólt a kis Körmös, büszkén terítve szét zöld szárnyacskáit.

- Ugy van, folytatá Sárkányné asszonyom, - s a mi a legfurcsább: az ember, mikor megnő, a hátulsó lábán jár.

- Két lábon? Miért?

- Én bizony nem tudom. Ostoba szokás, annyi bizonyos. Kicsi korunkban ők is négy lábon járnak, mint minden okos állat, de az öregebbek addig ránczigálják, szoktatják, tanítgatják őket, mig utoljára szegénykék felágaskodnak a hátulsó lábaikra s azután úgy járnak mindig. Hiába, bolond állat az ember! Mikoriban az emberek ide kerűltek erre a földre, a melyen először a sárkányok lakoztak, eleinte ők is úgy éltek, mint más; tisztességesen meghuzták magokat a barlangokban, a szikla-odúkban. De aztán bolond fővel nekimentek a világnak, letördeltek, szakgattak, hasogattak belőle egy-egy darabot s magok csináltak magoknak barlan­gokat. Most meg már fákat vernek agyon, hasogatják szét s raknak belőle odút. No de nem mondom tovább, mert reggelig sem tudnám elsorolni az emberek együgyüségeit.

A mint mondtam, igen boldogan éltünk a mi kedves birtokunkon. Este kirándúltunk egy-egy kis sétára és gyakran sikerűlt fognunk egy-két szép, húsos, jóízű embert. Végre aztán elérke­zett az az idő, mikor ez a bolondos ember-faj fellázadt ellenünk, a világ urai ellen. Vagyis éjszakának idején behuzódtak az odúikba s mi kénytelenek voltunk az egészségtelen, kelle­metlen nappali verőfényben járni vadászatra, úgy hogy majdnem száraz-betegségbe estünk. Akkor is csak nagynehezen tudtunk fogni egy-egy ember-fiókát, sőt megesett, hogy egész hónapon át nem tudtam szert tenni többre, mint két hitvány porontyra. Képzeljétek, mit szenvedett szegény anyátok! Úgy lesoványodtam, hogy csakúgy csörögtek a pikkelyeim!

Sárkányné asszonyom végig nézett a fiatal hallgatóságon s látta, hogy a két legkisebbik keservesen sír, mert csakúgy potyogott szemökből a tüzes szikra. A gyöngéd anya jónak látta hát, hogy kissé vidámabb fordulatot adjon a meséjének.

- Nono, kedveseim, nem tartott az sokáig. Apátok fiatal, fürge, bátor és vitéz volt akkor. Egy reggel, lefekvés előtt így szólt hozzám:

«Hallod-e, Pikkelyina, ez így nem tarthat tovább. Segítek a dolgon.»

Kérdeztem tőle, hogy mi a szándéka, de ő fenyegetően csóválta a farkát és ravaszúl mosoly­gott rám, mialatt a körmét egy szikladarabon élesre fente. Másnap este, mikor fölkeltünk, elbucsuzott tőlem s azt mondta, hogy csak legyek nyugodt és ne féljek. Én sokáig néztem utána, a mint elrepűlt s mikor már se lángját, se füstjét nem láttam, visszatértem a barlangba s rágicsáltam az utolsó darab száraz csontot. Reggelre, épen a mint pitymallani kezdett, pompás vásárfiával jött haza. Ha jól emlékszem: «mészáros»-nak nevezte azt, a mit hozott, ámbár lehet, hogy «lovag» volt.

Az íze körülbelől egyforma mind a kettőnek. Mikor aztán behuzódtunk a barlangunk legsöté­tebb, legnyirkosabb, legdohosabb, legbarátságosabb zugába, apátok szerényen elbeszélte nekem vitézi tetteit.

96. mese

A róka, a bagoly meg a szarka (Szavak száma: 450)

Egyszer volt egy bagoly. Az a bagoly fészket rakott egy nyírfa tetejébe. Három bagolyfiókája volt neki. Megy a nyírfa alá a róka: «Bagoly, tum, tum, dobd le egyik fiókádat, tum, tum; ha felmászom, mind megeszem, tum, tum; és ha lekúszom, megeszem, tum, tum; ha a fát le­vágom, megeszem, tum, tum; dobd le egy fiókádat, tum, tum!»

A bagoly sír, sír, ledobja egyik fiókáját. A róka elhurczolja a tó partján végig és felfalja.

Másnap reggel ismét megy a róka a bagolyhoz: «Bagoly, tum, tum, dobd le egyik fiókádat: tum, tum; ha felmászom, mind megeszem, tum, tum; és ha lekúszom, megeszem, tum, tum; ha a fát levágom, megeszem, tum, tum; dobd le egy fiókádat, tum, tum!»

A bagoly sír, sír és ledobja. A róka felkapja és elmegy, lehever a tó partján és felfalja.

A bagoly csak ül és sír keservesen; hát jön egy szarka: «Mit sírsz, te bagoly?» - kérdi a szarka. - «Hogyne sírnék, - mondja a bagoly - jön a róka és azt mondja: Bagoly, tum, tum; dobd le egyik fiókádat, tum, tum; ha felmászom, mind megeszem, tum, tum; és ha lekúszom, megeszem, tum, tum; ha a fát levágom, megeszem, tum, tum; dobd le egy fiókádat, tum, tum». Mondja a szarka: «Nincs keze, hogy felmászszék és megegye, nincs fejszéje, hogy kivágja a fát; mit eteted a rókát fiókáiddal?»

A szarka elrepűlt.

Másnap reggel jön ismét a róka: «Bagoly, tum, tum, dobd le egyik fiókádat, tum, tum; ha felmászom, mind megeszem, tum, tum; és ha lekúszom, megeszem, tum, tum; ha a fát levá­gom, megeszem, tum, tum; dobd le egy fiókádat, tum, tum!» Mondja a bagoly: «Mért dobnám neked oda fiókámat? Nincs kezed, hogy felmászszál és megegyed, nincs fejszéd, hogy kivágd a fát, két fiókám csalással úgy is már torkodba esett.» Mondja a róka: «Lám csak, a szarka fecsegett!» Mondja és elmegy, elmegy a tó partjára, lefekszik s úgy fekszik ott, mintha meg volna halva.

Jön a szarka a rókához s szól a szarka: «Szemed zsírja látszik, czombod zsírja látszik!» Közeledik a szarka a rókához, szemébe akarja vágni csőrét; a róka megragadja a szarkát. Szól a róka a szarkához: «Miért fecsegtél a bagolynak?» - «Hát hogyne mondanám meg?» szól a szarka. Mondja a róka: «Agyon ütlek!» Felel a szarka: «Ha ütsz is, nem halok meg; ha rám tapodsz is, mégsem halok meg; de ha megfogsz három farktollamnál fogva és korhadt fa­tőkéhez vágsz, csak akkor halok meg».

A róka megfogja három farktollánál fogva és minden erejéből odavágja, a farka kiszakadt, a szarka tovarepűlt. A rókánál csak a farka maradt. Szól a szarka: «Rászedtem a rókát hátúlról, hátúlról szedtem rá a rókát».

S ezzel vége van a mesének.

95. mese

A kis kukta (Szavak száma: 502)

A mama mindig mondta Zsuzsikának, hogy eredj innen cseppem, kicsi bogaram, a Paprika Jancsiddal, mert útjában állasz az édes mamának. - Zsuzsika nem ment el az asztal mellől, hanem nagy figyelemmel nézte a mamát, a ki épen az imént készítette el a tálban a kalácsnak való jóféle vajas tésztát.

- Menj el, kicsi lányom, - mondotta kétszer is a mama, - künn a kertben van a Pistika, eredj ki hozzá, lelkem és játszszál vele. Mutasd meg neki a Paprika Jancsit is.

A kis leány azonban csak húzódott féloldalvást az ajtó felé, de nem ment ki. Ne is küldje őt az édes mama, mert lám, olyan jól viseli magát, hogy még! Meg se mukkan. Oda kuczorodik le szépen az apa nagy széke mellé, tánczoltatni fogja a Paprika Jancsit és nem lesz útban. Bizony nem lesz útban...

A mamának pedig annyi most a dolga, hogy azt se tudja, melyiket igazítsa előbb. Apának nevenapja van; délire nagy vendégséget kell csinálni; itt lesz majd a tisztelendő úr, a kasznár bácsi, a néniék és még sokan a bácsik közűl. Szintúgy ég a munka. A mama ide is ügyel, oda is; egyik perczben a konyhában van, a másik perczben már ismét a szobában, mert mindenre magának kell vigyáznia, különben nem úgy készűlnek el az ételek, a hogy ő szeretné.

A kis Zsuzsika nagyon vigyázott arra, hogy ne kerűljön útba. Kiváncsisága azonban olyan nagy volt, hogy egy alkalmas perczben, a mikor a mama épen a konyhába ment, fölkapta a föld­ről a Paprika Jancsit, oda húzott az asztalhoz egy széket, arra felmászott és nagy kiván­csisággal nézett bele abba a tálba, a melyben a kalácsnak való jó vajas tészta épen kelőfélben volt.

Ni! milyen szép fehér tészta...

- Látod Jancsi! Ehez nem szabad ám hozzányúlni.

Paprika Jancsi azonban nem azért volt olyan rossznyelvű legény, hogy ezt az okos mondást válasz nélkűl hagyta volna.

- Nem ám annak, a ki nem mer!

- Hallgass, te csúnya! Mama mondta, hogy még útban lenni sem szabad.

- Dejszen, volnék csak én olyan nagy, mint te, majd megmutatnám én, hogy szabad. Még a kezemmel is megmerem. Meg én! Mama úgy sincs itt, még csak meg sem tudná. Tudod mit, Zsuzsika? Én még úgy sem kóstoltam ilyen jó tésztát, fogj meg és tégy bele.

- Nem teszlek biz én, Jancsi.

- Nincs merszed, úgy-e?

- Van; de -

- Nincs, nincs, nincs! - nyelveskedett csúfolkodva Paprika Jancsi.

Zsuzsika úgy megharagudott, hogy csak megfogta derékon a Jancsit és beletette a tésztás tálba. Jancsi pedig, a kisértő, nagyokat kaczagott magában, hogy ilyen könnyen rosszra csábí­totta a kicsi leányt és a karját emelgette.

- Bátor leányka vagy, Zsuzsika, - mondta hízelgő hangon a semmiházi.

Haj! de rossz vége lett ennek a dolognak nagyon. Az édes mama bejött, meglátta az elrontott tész­tát, áristomba zárta a szófogadatlan Zsuzsikát és a déli nagy vendégség alatt Zsuzsika bizony ott sírdogált egyedűl a gyerekszobában. Abban a perczben azonban föltette magában, hogy soha többé nem enged a kisértésnek és dícséretére legyen mondva, be is váltotta a szavát.

94. mese

A csengetyűs nyulacska (Szavak száma:895)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacska, ennek az irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacskának volt egy irinyó-pirinyó, szépen szóló ezüst csen­getyűje. Ez az irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacska elment egyszer sétálgatni a zöld erdőbe azzal az irinyó-pirinyó, szépen szóló ezüst csengetyűvel. A hogy ottan sétálgatott ez az irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacska, az a szépen szóló ezüst csengetyű olyan gyönyörűen csilingelt, hogy a sárga rigók, pintyőkék nem tudtak hova lenni csodálkozásukban. Nem énekeltek többé, csak hallgatták a szépen szóló ezüst csengetyűt: hátha el tudnák tanúlni a nótáját. Egy­szer csak mi s mi nem történt, jól meghallgassátok! Semmi egyéb, mint az, hogy az irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacska elfáradt a nagy sétálgatásban, leült egy kicsike fa alá pihenni, a kicsike fa rengő-ringó ágára akasztotta irinyó-pirinyó ezüst csengetyűjét. Úgy elaludt ott a kicsike fa alatt, mint a bunda. Álmodott is sok szépet káposztalevélről.

Mikor fölébredt álmából, hát mit lát? Felnőtt a kicsike fa nagyra, szépen szóló ezüst csenge­tyűje ott csilingelt a magasban, azon a rengő-ringó ágon. Nem is érte föl, nem tudta levenni. Nagyon elszomorodott ezen az irinyó-pirinyó, kurta farkú nyulacska. Kérve kérte azután a fát:

- Add ide, fa, a szépen szóló ezüst csengetyűmet!

De a fa azt mondta:

- Nem adom biz én, jó lesz ez nekem, hadd csilingeljen itt rengő-ringó ágamon.

Szalad a nyulacska a baltához:

- Balta, vágjad a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Nem vágom biz én, minek vágnám, nem vétett nekem az a fa semmit.

Szalad a nyulacska a köszörűkőhöz:

- Köszörűkő, köszörűld a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Nem köszörűlöm biz én, nem koptatom én magamat senki kedveért.

Szalad a nyulacska a vízhez:

- Víz, hajtsad a köszörűkövet, köszörűkő nem köszörűli a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Nem hajtom biz én, jobb nekem itt csendesen csörgedezni.

Szalad a nyulacska a bikához.

- Bika, igyad a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem köszörűli a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Nem iszom biz én, nem vagyok én szomjas.

Szalad a nyulacska a mészároshoz:

- Mészáros, üssed a bikát, bika nem iszsza a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem köszörűli a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló csengetyűmet.

- Nem ütöm biz én, épen ma ütöttem le egyet.

Szalad a nyulacska az egérhez:

- Egér, rágjad a mészáros kötelét, mészáros nem üti a bikát, bika nem iszsza a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem köszörűli a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Nem rágom biz én, nem hagyom én ott a fogamat.

Szalad a nyulacska a cziczához:

- Czicza, fogjad az egeret, egér nem rágja a mészáros kötelét, mészáros nem üti a bikát, bika nem iszsza a vizet, víz nem hajtja a köszörűkövet, köszörűkő nem köszörűli a baltát, balta nem vágja a fát, fa nem adja ide a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Eredj, hozz tejet, akkor fogom az egeret.

Szalad a nyulacska a tehénhez:

- Tehén, adj nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza fogja az egeret, egér rágja a mészáros kötelét, mészáros üti a bikát, bika iszsza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő köszörűli a baltát, balta vágja a fát, a fa id’adja a szépen szóló ezüst csengelyűmet.

- Eredj, hozz nekem szénát, akkor adok tejet.

Szalad a nyulacska a kaszáshoz:

- Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczá­nak, czicza fogja az egeret, egér rágja a mészáros kötelét, mészáros üti a bikát, bika iszsza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő köszörűli a baltát, balta vágja a fát, fa id’adja a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Eredj, hozz kaszakövet, akkor adok szénát.

Szalad a nyulacska a kaszaköves legényhez:

- Kaszaköves legény, adj nekem kaszakövet, kaszakövet viszem a kaszásnak, kaszás ad nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza fogja az egeret, egér rágja a mészáros kötelét, mészáros üti a bikát, bika iszsza a vizet, víz hajtja a köszörűkövet, köszörűkő köszörűli a baltát, balta vágja a fát, fa id’adja a szépen szóló ezüst csengetyűmet.

- Eredj, hozz nekem rózsát a kalapom mellé, akkor adok kaszakövet.

Szalad a nyulacska a szép lányhoz:

- Szép lány, adj nekem rózsát, rózsát viszem kaszaköves legénynek a kalapja mellé, kasza­köves legény ad nekem kaszakövet, kaszakövet viszem kaszásnak, kaszás ad nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cziczának, czicza fogja az egeret, egér rágja a mészáros kötelét, mészáros üti a bikát, bika iszsza a vizet, víz hajtja a köszörű­követ, köszörűkő küszörűli a baltát, balta vágja a fát, fa id’adja a szépen szóló ezüst csenge­tyűmet.

Szép lány adott rózsát, rózsát vitte az az irinyó-pirinyó kurta farkú nyulacska kaszaköves legénynek a kalapja mellé, kaszaköves legény adott kaszakövet, kaszakövet vitte kaszásnak, kaszás adott szénát, szénát vitte tehénnek, tehén adott tejet, tejet vitte cziczának, czicza fogta az egeret, egér rágta a mészáros kötelét, mészáros ütötte a bikát, bika itta a vizet, víz hajtotta a köszörűkövet, köszörűkő köszörűlte a baltát, balta vágta a fát, fa od’adta a szépen szóló ezüst csengetyűjét.

Szalad a nyulacska nagy örömmel haza. Halljátok-e, gyerekek, mily szépen szól az ezüst csengetyűje!

93. mese

Ferike Mariska (Szavak száma: 120)

Ferike, Mariska
Mit gondol magába?
Ők bizony elmennek
Idegen országba;
Bergengóczián túl
Tenger közepébe,
Kis meseországnak
Tündér szigetére!

De ilyen nagy utra
Miért indulnának?
Jobb lesz ha homokból
Szigetet csinálnak,
Igazi tengerviz
Körös-körül mossa,
Fényes nap sugára
Festi aranyosra.

Kagylókkal, csigákkal
Behintik a partját,
Part mellett lebegnek
Szép vitorlás sajkák;
Menj el, sajka, menj el,
A levelet vidd el,
S hozz választ anyától
Csókos izenettel!

Mondd meg a cziczának,
Doromboljon szépen,
A Bodri kutyával
Éljen békességben;
A hosszu bajuszát
Kitépjük, ha bántja
A sárga kanárit
A zöld kalitkába!

Menj el, sajka, menj el,
A levelet vidd el,
Nagyapát, nagyanyát
Hamarjában hidd el
Ferike, Mariska
Tündér szigetére
A tündér szigeten
Tündéri ebédre!

92. mese

Levelet ír Rózsika (Szavak száma: 61)

Levelet ír Rózsika
A jó nagyapónak,
Diktálja a Józsika:
Jőjjön el majd holnap!
Holnap lesz a disznótor,
Lesz pecsenye meg jó bor,
Muzsikál a czigánybanda,
Édes apa felfogadta.

Síkos az út, nagy a hó,
Ucczu, dínom-dánom!
Tudom: szalad nagyapó
Czifra csörgő szánon.
Tánczol is majd, hajahó,
Rózsikával nagyapó.
Klarinétot hogyha fúják:
Összeüti sarkantyúját.

91. mese

Szöszke Lili (Szavak száma: 48)

Szöszke Lili piros könyvet forgatott,
Nézegette egyre-másra a lapot.
Telistele csupa mese, csupa kép!
Hej! Egyik se mulattatja Lilikét.

Bús szemében megcsillantak a könnyek,
Haragosan dobta fűbe a könyvet.
- Mi a hiba? - Kérdi tőle a rigó.
- Nincsen benne alma, dió, mogyoró!

90. mese

Nagy út (Szavak száma: 49)

Jó dolga van a Palkónak,
Befogta a széket lónak.
Sárika meg bebujt
Egy prémes bundába...
Ugyan hova mennek?
Hát Muszkaországba.

- Csillag lovam, hóha, hóha!
Ötöt ütött már az óra.
Itt van Muszkaország!
Sári, meg ne fázzunk!
Inkább egy kis meleg
Kávét ozsonnázzunk!

89. mese

Peti szerencséje (Szavak száma: 87)

Szomszédúrék pajkos fia,
                    A Peti,
A jó almát, piros almát
Hej, be nagyon szereti.

Alva, ébren vágyva gondol
                    Reája,
Hát egyszer csak nyitva maradt
Szomszédúrék kamrája.

Ucczú neki! - pajkos Peti
                    Beoson,
Annyi almát, a mi ott van,
Nem adnak egy hatoson.

Egy kosárban foglal helyet
                    A gyerek
Ez az alma, piros alma
Egytől egyig be remek!

Urrá tette pajkos Petit
                    Most a sors,
Hej, de minden földi jónak,
Szerencsének vége gyors.

Szomszédúrék hazajönnek,
                    Meglepik,
S derekasan kiporolják
Nádpálczával a Petit.

88. mese

A tündér és a virágok (Szavak száma: 273)

Kis babám.
Piroskám,
Hallgass rám!
Egy mesét -
Oh be szép!
Tanúltam a kis angyaltól,
Igen, igen, attól, attól!
Elmondom,
Galambom,
Hallgass, figyelj csendesen:
Úgy mondom csak szívesen...

Piczi tündér vándorlóban
Ágról ágra szállott,
Mint a lepke, úgy szerette
A sok szép virágot.
Georginák büszke serge
Hívta, csalogatta...
“Szépek vagytok, - szólt a tündér, -
Ámde hát mi haszna:
Szépségetek illat nélkűl
Bizony nem kell nékem;
Százszor szebbet lelhetek az
Erdőn, vagy a réten.”

És kitárta kelyhét
A királyi rózsa:
Jöszte, édes tündérkém,
Illatot végy róla!
A rózsának szép ruhája,
Pompás az illatja...
“Nem kell, nem kell, - szólt a tündér
Mert tövis van rajta!”
És repűlt a piczi tündér
Erdőn, bokron által,
Nem törődve, nem gondolva
Tarka, sok virággal,
Egyik szép, de illat nélkűl,
Másik nagyon büszke;
Ez itt szép is, illatos is -
Jaj - de szúr a tüske!
Hát ott mi van
A bokorban?
Olyan szépen kékűl,
Mintha színét,
Ékét, díszét -
Hozta volna az égbül;
Olyan kicsi,
Olyan piczi
A nagy zöld mezőben,
A ki látja,
Megkivánja
Arra elmenőben.

Oh, de pompás,
Biz ez nem más:
Szerény ibolyácska!
Épen olyan,
De komolyan,
Mint egy piczi lányka.
Oh be édes,
Oh be kedves
A lég is körűlte!..
És odaér
A kis tündér
Nagyon megörűlve,
“Szép ibolyám, kis virágom,
Legszebb virág a világon,
Illatosan, tövis nélkűl -
Honnan jöttél, tán az égbűl?
Akárhonnan, én nem kérdem,
Itt rejtőzöl nagy szerényen:
Én tégedet megáldalak,
Szeressenek, csudáljanak!

Kis babám,
Piroskám,
Hogy tetszett a mondókám?
Akár tetszett, akár nem,
Én már mostan bevégzem:
Édes piczi, piros lányka,
Légy te is kis ibolyácska!

87. mese

A dalok királya (Szavak száma: 238)

Útra kelt a fülemüle,
Hogy világot lásson,
Repült, repült messze túl az
Óperencziáson,
Egy gyönyörű pirókmadár
Volt az útitársa,
Zöld erdőben leszállottak
Rengő-ringó ágra.

Zöld erdőben a madarak
Mindjárt észrevették...
Találgatják: ki ez a két
Ismeretlen vendég?
Szép ruhája nagyon tetszik
A pirókmadárnak,
Lombok közűl, bokrok alól
Rája kukucskálnak.

Magasztalja a pirókot
Mind, a ki csak látja:
“De szép piros a mellénye,
Fényes a kabátja!
Bizonyosan valami nagy
Gavallér levente!
Az a másik az inasa,
Mily kopott mellette!”

Lombok közűl, bokrok alól
Csodájára járnak,
Hízelegnek szép szavakkal
A pirókmadárnak,
Körűlfogják mindenfelől
Hajlongva, bókolva...
Fülemile félrevonúl
Egy tüskebokorba.

Gyönyörködnek a pirókban,
Csodálkozva nézik,
Esdekelnek mind a hányan,
Hogy daloljon nékik.
“Dalolj, dalolj, szép idegen!
- Kérik egyre jobban. -
Milyen édes zene szólhat
A te szép dalodban!”

Pirókmadár rá is kezdi,
Hallik a nótája...
Hej, de bezzeg a madarak
Nagyot néznek rája.
Egymásután úgy eltünnek,
Mint egy szempillantás...
Azt se mondják a piróknak
Jó éjszakát, pajtás!

Sugdosódnak az erdőben;
“Jaj, micsoda ének!
A száját is kár kinyitni,
Kár a leventének!
Bármilyen szép a mellénye,
Fényes a kabátja:
Czifra úrfi, csiri-csári,
Hess, alászolgája!”

Fülemile most megszólal
A tüskebokorban,
Égre csengő énekében
Érző szive dobban.
Körűl a fák lombjaikkal
Tapsikolnak rája,
Kivirít a tüskebokor,
Rózsát nyit az ága.

“Éljen! éljen! de gyönyörű!”
Madarak kiáltják.
S a szegény kis fülemilét
Körűlszálldogálják:
“Megbocsáss, hogy úgy lenéztünk,
Te kopott madárka,
Te vagy, te vagy akárki vagy
A dalok királya!”

86. mese

Brekeke és Zsákrágó úrfiak utazása (Szavak száma: 822)

A béka összebarátkozott az egérrel.

Eszükbe jutott egyszer, hogy be kellene járni a világot. Tapasztalni, látni, tanúlni akartak, hogy azután később hasznát vegyék.

A béka úszónadrágot és kulacsot vitt az útra, az egér pedig esőköpönyeget és egy tarisznya kenyérmozsát.

Megindító volt a búcsúzás. Az öreg békák és az öreg egerek egymás keblére sírták a könnyei­ket. A kiskorú békatestvérek keservesen vartyogtak, az egértestvérek pedig szívrehatóan czinczogtak.

A falu határán még egyszer visszanéztek. Onnan integettek utolsó búcsút a falujoknak.

A nap melegen sütött. Két papsajtlevelet szakítottak le napernyőnek. Hanem a békának ez nem volt elég. Fürdeni szeretett volna.

- Pajtás, - szólt az egérhez, - fürödjünk.

- Nem vagyok hozzászokva, - felelt az egér.

- Nem tudsz úszni? - kérdezte a béka.

- Bizony, hallod, én sohasem jártam úszóiskolába.

- Nem tesz semmit, - biztatta a béka az egeret, - az én apám úszómester volt a lencsés tóban, magam is úgy úszom, mint a hal.

Az egér végre is hallgatott a szép szóra. A patakhoz ballagtak, a hol a béka letette a kulacsát, az egér pedig az esőköpönyegét.

- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - A hogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanúlhatod.

Nagyot ugrott a partról a levegőbe s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott ficzkán­dozott a víz színén. Szeme csillogott a következő gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket.

- Láttad? - kérdezte az egértől.

- Láttam, - felelt az egér.

- No hát csináld utánam! Ne félj semmit!

- Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve.

- Dehogy hideg, - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna.

És vígan lubiczkolva csalogatta az egeret.

Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe. A víz csakugyan meleg volt.

Neki futott hát ő is a partról és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát.

Lemerűlt. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál.

- Látod, - szólt az egér, - majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem.

Nem is ugrott többé vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a vízben a béka.

Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé.

- Adjon Isten jó napot! - köszöntötte a vándorló egér az öreget.

- Fogadj Isten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza.

- Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk.

- Mi a nevetek?

- Az enyém Zsákrágó, a barátomé pedig Brekeke.

- Én Lyukszögi vagyok, - szólt az öreg egér. - Az apád jó czimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szivesen látlak mind a kettőtöket. Fordúljatok be.

- Jaj, pajtás, - súgta a béka, - nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld.

- Csak gyere utánam, - súgta az egér, - ne félj semmitől.

Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elől az öreg Lyukszögi ment s egy szentjános­bogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy kamarába léptek, a mely tele volt mindenféle ennivalóval.

- Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt kalarábé, hagyma, sajt, lekvár, töpörtő, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek.

Volt ott egy drótból készített, gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott.

- Te, Zsákrágó, - szólt a béka a barátjához, - de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Épen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak.

- Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogúlt feleségem is abban a házban veszett el.

Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott épen a ház közepére.

Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt.

A két egér megréműlt. A béka kétségbeesetten ugrált jobbra-balra, úgy, hogy a fejét egész összeverte a drótok között. Hiába, nem nyilt ki többé az ajtó.

Az egerek megkisérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kivűl, a béka meg belűl.

Egyszer csak kinyílik a kamara ajtaja. Belépett egy asszony. A két egér elsurrant.

Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott:

- Jaj, hogy kerűl ide ez a kecskebéka! - kiáltotta, - soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna.

A kiáltásra befutottak többen is és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka egy óriási ugrással menekűlt a saláták közé.

- Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek, de a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, a melyiken bejöttek és eszeveszetten menekült.

Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevelekkel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.

85. mese

A dalos béka (Szavak száma: 80)

Tó partján a béka
Egyszer azt álmodta,
Hogy egy dalos tündér
Homlokon csókolta.

A fülemilére
Rá is förmed hamar:
Tanúljon meg tőle,
Ha dalolni akar!

Elkezdi nótáját
Nagyhangon brekegve...
Támad is nevetés
Mindjárt a berekbe’.

Dűlöngnek a füvek
Ki jobbra, ki balra,
Még a kis czirpelő
Tücsök is kaczagja.

Az ítélő bíró
Pápaszemes gólya:
“Nem szép ez a nóta!
Csúnya ez a nóta!”

Csőrével bekapja,
Béka végsőt brekken...
Fülemile csattog
Virágos berekben.

84. mese

Két jó testvér (Szavak száma: 651)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg őserdő. Ennek a rengeteg őserdőnek a köze­pén, egy tisztáson állott egy kis házikó.

A nádfödelű házikó előtt egy kis kertecske volt. Volt ott minden, de mindenféle. Pihés kis kacsa, gágogó libácska, kotkodáló tyúkocska, csipegő csibécske. Aztán volt ott rezeda, ibolya, szegfű. Ez a sok minden azé az áldott két jó testvéré volt, kik benn laktak a nádfödeles kunyhóban, a csibés, kacsás, rezedás kertben. Egy fiú meg egy leány. Bandi meg Ilonka. Úgy szerették egymást, mint a galamb a búzát.

Ilonka sokat dolgozott a házban, a kertben. Locsolgatta a virágait, illatos füvekkel kezéből etette a libácskát, főzött, sütött, kapált, gyomlált, varrt, takarított.

Bandi naphosszant friss fűágyon hevert, összehúzva vékony lábacskáit. Szegény Bandi sovány, nyomorék legényke volt s Ilonka segítsége nélkűl még vánszorogni se tudott. Ha megmozdúlt, fájt minden tagocskája, de legjobban a szive fájt, mert örökké látnia kellett, hogy dolgozik testvére naphosszant csakhogy neki mindene meglegyen.

Csak láttátok volna: hogyan vezetgette tulipános kis kertében beteg testvérkéjét az az áldott leány; hogyan etette, itatta, csöppenként csurrantva szájába a jó csibehús levest. Szegény, szegény kis Bandi keservesen sírt, zokogott. Szeretett volna úgy dolgozni, futkosni, mint Ilonka.

Egyszer csúnya, barátságtalan idő volt odakünn. Betették a pirinkó sárga ajtót, ablakot s összehúzódtak a sarokban. Ilonka gyöngéden simogatta Bandi kezét. Bandi félt a vihar zúgá­sá­tól s Ilonka szép tündérmesébe kezdett édes, szelid hangon. Kip! Kop! Kipi! Kop! hallat­szott egyszerre a csepp ajtón kivűlről. - Szabad! - kiáltotta Bandi belűlről.

- Tessék beljebb kerűlni! - szólt Ilonka.

Szép fiatal lányka lépett be, kopottan, átázva.

- Csak egy kis helyet kérek éjszakára, hol meghúzhatom magam ebben a rossz időben! - kérte Bandit meg Ilonkát csodálatosan csengő hangon s Ilonka barátságosan megcsókolta a jöve­vényt.

- Csak jőjjön be, jőjjön! Mi szeretjük a kedves vendégeket. Itt alszik majd az én ágyacs­kámban. Nézze milyen illatos, ma szedtem rá friss leveleket; én elférek a sarokban; aztán vacsorázzék velünk, szivesen látjuk!

A vendég megörűlt, levetette kendőjét. Én Istenem! Ilonka nem győzte bámulni aranyfényes selyem haját, virágarczát. A vendég aztán leült egy kis nádszékre, a mit Bandi font, figyel­mesen nézte: mily ügyesen sürög-forog Ilonka. A vacsorából Ilonkának semmi sem jutott. Bandi megkapta a maga részét, a vendég az Ilonkáét fogyasztotta el jóízűen. Ilonka azt mondta, hogy az ő vacsorája a tűzhelyen van. Ki is ment, de nem evett, mert nem volt mit.

Vacsora után hamar lenyugodtak. Ilonka egy kis sarokban békésen szendergett. Egyszerre csak kinyitotta a szemét, a szobában aranyos-kék világosság ragyogott s előtte fénykörben, aranyhajjal, hófehér ruhában a vendég lebegett:

- Én a testvéri szeretet tündére vagyok! Itt nálad jó helyen járok, kis Ilonka. Mondd, mit óhajtasz? Egy kivánságodat teljesítem!

- Kedves jó tündér! - szólt szeliden Ilonka - adj, oh adj Bandi öcsémnek holtig tartó jó egészséget, boldogságot, vidámságot. Én meg vagyok elégedve sorsommal.

A tündér csókot lehelt a lányka fehér homlokára, mire az újra édesdeden elaludt.

Majd Bandi ébredt fel. Látta a csudálatos, rezgő, aranyos világosságot a szegény kis szobában s az aranyhajú, fehér ruhás, zengő hangú tündér ott állott előtte:

- Szegény jó kis Bandi! - szólt hozzá nyájasan - én a testvéri szeretet tündére vagyok. Egy kivánságodat teljesítem. Kérj valamit tőlem.

- Tündér, angyal, vagy bárki légy! - szólt gyorsan, boldog mosolylyal a kis fiú - nincs más gondolatom, más óhajtásom, csak egy. Én már eléldegélek igy, a mint vagyok; de adj! oh adj Ilonkának holtig tartó egészséget, boldogságot, vidámságot. Ha én már nem is leszek többé, ne lásson ő hibát semmiben!

- Óhajtásod teljesűl! - mondá sugárzó arczczal a tündér. - Ki testvérét igazán szereti, az bízvást remélheti a jó Isten áldását. Ti megérdemlitek boldogságtokat... szólt s eltünt a csendes hajlékból.

Reggel, mikor Ilonka dalolva, jó kedvvel bújt elő a szűk sarokból: a konyhából kész párolgó reggelivel jött befelé Bandi mankó nélkűl, vidáman, piros arczczal.

Ujjongva borúltak egymás karjaiba s örömkönnyek közt áldották a testvéri szeretet tündérét, ki teljesítette mindkettőjük kivánságát.

83. mese

A vitéz Erzsike (Szavak száma: 883)

A jóságos arczú, öreg doktor bácsi megcsóválta a fejét és dörmögni kezdett. Mutatta a hara­gosat szörnyen, pedig nem haragudott, a mint egyáltalában lehetetlen is haragudni ott, a hol édes gyermekarcz üde mosolygása ragyog elő. Igenis, a doktor bácsi mutatta a haragosat és így zsörtölődött:

- Na, ez már mégis sok. Hát azért van odakint az az egészséges, friss téli idő, hogy Erzsike idebent üljön a rekedt levegőjű, meleg szobában? Egy-kettő, föl kell öltöztetni gondosan és ki kell vinni a levegőre. Hadd csípje a hideg még pirosabbra az ő pufók arczát és hadd váljék egészségére a mozgás. Úgy, úgy. A szobában való folytonos ülés, a rekedt, meleg levegő nem gyermeknek való.

Az Erzsike mamája, a jó, aranyos kis mama, a doktor bácsi szavai után nyomban előszedte a meleg téli ruhát, hogy majd felöltözteti a kis leányt. Erzsike azonban nem igen örűlt ennek, mert tudta jól, hogy az a gonosz hideg mindjárt nekiesik az ő fitos orrocskájának és nemcsak hogy pirosra festi, de csipkedi is. Már csak - gondolta magában - kellemesebb a kályha mellett ülni. És olyan ábrázatot csinált, mintha igen közel állt volna a pityergéshez.

Látta, észrevette ezt a doktor bácsi és fordított egyet a dolgon. Oda ült Erzsike mellé és így beszélt hozzá:

- Odakint van ám csak mulatságos világ. A hány gyermek van, az mind ott jár az utczán és úgy iszánkodik, mint annak a rendje. Csúsznak a jégen, gázolnak a hóban és akkorákat nevetnek, hogy szinte zeng belé az utcza. A szomszédék Jóskája, a kivel játszani szeretsz, kint korcsolyázik a ligetben; a Mariska onnan nézi a partról és tapsol neki, meg nevet rajta, mikor hanyatt esik. Jujujúj, micsoda pompás gyermekmulatság folyik most odakint a jégen.

Erzsike, ez a csöppség, elnevette magát és kedvet kapott ahhoz, hogy ő is megnézze a téli játékot és ő is ott kaczagjon a parton. És a helyett, hogy a kályha mellett, a meleg szobában kivánt volna maradni, a helyett, hogy csakugyan pityeregni kezdett volna, még ő kérte a mamáját, hogy szaporán öltöztesse föl és indúljon vele.

A mama persze szívesen teljesítette a kívánságát. A lábára jó meleg harisnyát, bélelt czipőt húzott; ráadta a meleg téli ruhát, arra a prémes bélésű bundát és bekötötte a nyakát, a fejére meg olyan sapkát húzott, a mely elfödte még a fülecskéit is. És mikor már a kötött, meleg keztyű is a kezén volt, megindúlt vele.

Az egészséges, friss levegőt tele tüdővel szívta be és gyönyörködve nézte azt a ragyogó, fényes, havas világot, a mely millió és millió hópehely szikrájából kelt elő. Hosszasan nézte a csuszkáló gyermekeket, meg a hólabdával dobálózó fiúkat és nagyokat nevetett, mikor látta, hogy egy-egy hógolyó fejbe vagy hátba találta a dobálók egyikét-másikát.

Észre sem vette a csípős hideget, a mely piros rózsákat fakasztott az ő rózsás kis arczán. Később, a mint ment, ment, úgy érezte magát, mintha nem is havas, hideg utczákon, hanem a mezőn járna, a melyen tavaszi fuvalom hord illatot.

El nem fáradva ért ki a mama mellett a ligetbe s ott alig tudott hova lenni az örömtől, mikor látta a kis és nagy emberek korcsolyázását, iszánkodását és hallotta a tréfás kiabálást, a neve­tést, a mit egy-egy elesés idézett elő. Annyira jól találta magát a csípős hidegben, a melytől eleinte félt, annyira tetszett neki az a téli látványosság, hogy alig akart visszafelé, hazafelé indúlni és hogy mégis elindúljon, ugyancsak nógatni kellett a kis mamának.

Mikor útban voltak, elkezdett esni a hó. A fényes, gyémántfényű hópelyhek egyike éppen az orra hegyére esett s ő örűlt, nevetett ennek, oda fordúlva a mama felé, mutatva piros kis orra hegyén azt a fehér pontot. Kerekre nyitotta két nagy fekete szemét és úgy nézett, úgy csodált meg mindent, mint a ki ebben örömét leli. Az embereket, a kik a havat söpörték; a hóházat, a mit a bérkocsisok emeltek s a melynek üregében asztal volt elhelyezve. Nézte a gyorsan sikló szánokat, a csengős lovakat meg a fehér hóval belepett embereket.

Azt persze egyéb gyönyörűsége mellett észre sem vette, hogy ez a téli séta milyen jól esett neki. Vígabbnak, erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát, bezzeg az étvágya is megnőtt.

Mikor elérték a házat, a melyben laktak, megállt a kapu előtt s onnan még egyszer vissza­nézett a játszó gyermekek felé. Az arcza már erősen ki volt csipve a hidegtől, a sipkáján, a ruháján itt-ott látszott a hó.

Otthon persze már várt rá a jó ozsonna, a melynek emberűl neki látott, pompás volt minden falat. Midőn jóllakott és egészen fölmelegedett, oda simúlt a mamájához és így szólt:

- Holnap, meg mindennap menjünk sétálni, kis mama. Nagyon tetszett nekem minden és sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt egész nap itt a szobában. Úgy-e, megyünk? A doktor bácsi is örűl majd és azt mondja, hogy engedelmes, jó kis leány vagyok.

És csakugyan úgy történt. Ettől a naptól kezdve minden szép nap délutánján sétálni ment Erzsike a kis mamával s a mellett, hogy gyönyörűséget talált a téli látványosságokban, egészsége is gyarapodott. Egészen megedződött és nem volt többé olyan elkényeztetett, meleg szobába szokott kis teremtés, a kinek megártott minden. Ő rajta ugyan nem fogott sem torokgyík, sem nátha, mert a hideghez hozzá volt edzve.

És a doktor bácsi sem csóválta többé a fejét, sem nem dörmögött, mert az Erzsikével teljesen meg volt elégedve s örömmel mondta:

- Igazi vitéz leány, a ki a hideg csípésétől nem félti az orrát.